Papi pipa 50

Helyszín: Zselic
Táv: 49 km
Szint: 1050 m
Időpont: 2014.09.20.
Rajthely: Ibafa

Bevallom, korábban, amíg még nem jártam a Zselicben kissé vonakodtam tőle, mondván, hogy hegyek híján biztos nem túl élvezetes arrafelé túrázni. Az utóbbi egy évben azonban úgy adódott, hogy néhányszor mégiscsak sikerült ellátogatnom Somogyország szívébe, és most már belátom, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A Zselic hangulatos dombvidéke folyton-folyvást képes valami újdonsággal meglepni, minek köszönhetően mára már nagy lelkesedéssel és izgatottan várom a helyi túrákat. Nem volt ez másképp az idei "Papi pipa 50" alkalmával sem, ahol külön extra motivációt jelentett, hogy az 50-es távot csak 10 évente rendezik meg. Egyértelmű volt, hogy muszáj menni. 

Azonban ahhoz, hogy Andival részt tudjunk venni a túrán előzetesen még egy komoly problémát kellett megoldanunk. Sajnos a "Papi pipa túrák" hagyományosan nehezen megközelíthetőek, a tömegközlekedést legtöbb esetben (mint most is) el lehet felejteni, de szerencsére több napi szervezkedést követően végül is sikerült fuvart találni Pécsről, amiért külön köszönet Sanyinak és Csabának.

A túra kiindulási pontja utóbbi években gyakran váltakozott Ibafa és Terecseny között, míg korábban Bükkösd és Abaliget is vendégül látta a túrát. Rajtunkat idén az Ibafai Pipamúzeum udvarán találtuk, közvetlenül a falu főterén található templom alatt, ahova néhány perccel 6.30 előtt érkeztünk meg (1. kép). 

Rövid készülődést és nevezést követően rögtön útra is keltünk. Keleti irányba haladva a piros sáv jelzésen szép lassan hátunk mögött hagytuk Ibafa házait, majd széles földútra váltva enyhe emelkedőn kapaszkodtunk ki a völgyből (2-3. kép).

A dombtetőn gyalogolva széles kaszálók szélében haladtunk a felkelő Nap első sugaraitól kísérve, míg végül egy elnyújtott jobbkanyar végén már meg is érkeztünk kisibafai ellenőrzőpontunkhoz. Rövid, mindössze 3 km-es szakaszunkat letudva begyűjtöttük első pecsétünket és már indultunk is tovább (4. kép).

Szalagozástól kísérve hamarosan rátértünk a sárga négyszög jelzésére, amin É-re fordulva ismét kissé emelkedő terepen haladtunk előre. Egy kiterjedt erdőirtást megkerülve balra fordultunk és egy elnyújtott emelkedőn kapaszkodtunk felfelé egészen a kék körút jelzésig (5. kép).

A kék körút jelzésen jobbra fordultunk, majd enyhe lejtő mentén egészen a Nagymátéra vezető műútig ereszkedtünk vissza. A műúton balra fordulva néhány méterig koptattuk az aszfaltot, majd jobb kéz felé letérve rögtön kissé meredek kaptatónak gyürkőztünk neki. A dombtetőre felérve rövidesen elérkeztünk a volt Korpádi Erdészház táblájához, ahonnan újfent balra fordulva indultunk tovább. A széles erdei földutat 1-2 helyen kisebb pocsolyák tarkították, de összességében nagyon jól járható volt a szakasz. Pár száz métert és néhány kanyart követően egy éles jobbost véve D-i irányba fordultunk, és hosszan elnyúló egyenes mentén kezdetben zárt erdőben, majd az út második felében már nyílt szakaszon haladtunk egészen Ratkóca-pusztáig (6-7. kép).

Ratkóca-pusztát követően ÉK-felé fordulva szép lassan lejtmenetbe kezdtünk a kissé sáros domboldalban, ahol a völgyben húzódó kis patakig ereszkedtünk le. A csendesen csordogáló vízfolyáson átkelve újfent fölfelé kapaszkodtunk továbbra is a  kék körút jelzést követve, amin hamar meg is érkeztünk a közeli Gorica néhány házból áll kis településére. A falu egyetlen utcájának közepén a harangláb tövében találtuk 2. ellenőrzőpontunkat (8-10. kép).

Pecsételés mellé finom, piros almát is kaptunk, amit megköszönve É-felé haladva búcsút intettünk Goricának. A faluból kiérve széles legelők között kanyarogó úton gyönyörű környezetben fekvő és igényesen felújított tanya előtt sétáltunk el (11-13. kép).

Az egyenesen É-nak tartó, kissé kopottas műúton szép lassan hátunk mögött hagytuk a kövér, zöldellő legelőket, majd a hangulatos völgyben kisvártatva megérkeztünk Kán határába (14-15. kép).

A festői környezetben fekvő csendes kis falucskát, Goricához hasonlóan szintén csak egyetlen utca alkotja, amin egymást érik a szebbnél-szebb hétvégi-, illetve turistaházak. Ámulva sétáltunk végig a kissé emelkedő utcán a sok gyönyörű porta láttán, az ember nem is gondolná, hogy milyen idilli kis helyek bújnak meg a Zselic lankái között (16-19. kép).

A falu közepén igazi kuriózumnak számító kis nádtetős kocsma épült egy hatalmas diófa köré (sajnos zárva volt), mellyel szemben jópofa fatáblák igazítják útba az erre tévedő vándorokat (20-21. kép).

A vendégmarasztaló települést végül Ny-i irányba hagytuk el a kék körút jelzésen, majd a fák közé betérve kisvártatva meredek emelkedő tornyosult előttünk. A kaptató leküzdését követően jobbra fordulva szép lassan békésebbé szelídült a táj. Egy vadkerítés mentén haladva kitartóan É-nak tartottunk. A korábbi napok esőzéseinek szinte nyoma sem látszott a széles földúton, melyen haladtunk, így jó tempót tudtunk diktálni. Hamarjában egy "Y" elágazáshoz érkeztünk, ahol csatlakozott jelzésünkhöz a szemből érkező Dél-Dunántúli Kéktúra, majd az egybefonódó két jelzést követve  Ny-nak tartottunk. Mintegy 200 méter megtétele után kis időre hátrahagytuk jelzéseinket és rövid kitérőt tettünk Hollófészekhez (358 m), a Zselic legmagasabb pontjához (22. kép).

Az újabb ellenőrzőpont felkeresése után visszatértünk korábbi jelzéseinkhez és ragaszkodva a korábbi, Ny-i irányhoz egyenesen továbbindultunk. A fák közül kiérve rövid ideig nyílt terepen haladtunk széles mezők és kukoricaföldektől kísérve. Hollófészektől fokozatosan ereszkedő lejtőn haladtunk, mely végül a kék sáv leágazójánál laposodott ismét el. Ezen a ponton kihelyezett táblák és kék tölgyfalevél jelzés adta tudtunkra, hogy már a Fekete István emlékösvény útvonalán járunk (természetesen  kék körút és már egy ideje kísérő kék négyszög jelzés továbbra is velünk maradt). Néhány száz méter megtétele után kisvártatva a festői környezetben fekvő Nagymáté-vendégházhoz érkeztünk (23. kép).

A gazdasági épületek és a Fekete István Füvészkert mellett elhaladva keskeny betonút vezet park közepén büszkén nyújtózkodó vadászház épületéig, ami előtt kis kerti tó és egy méretes szarvas szobor található (24-25. kép).

A főépülettől szűk, kavicsos ösvény mentén található Fekete István szobra, majd néhány méterrel arrébb, egy hangulatos filagória alatt már 4. pontunk fogadott minket. A kis faépület teteje alatt kedves pontőrök és némi frissítő is várt ránk. Víz, citromszörp és Balaton Szelet volt a menü, amit jóízűen el is fogyasztottunk (26-28. kép).

Rövid pihenőt követően egészen a kék sáv elágazójáig sétáltunk vissza, amin balra fordulva enyhén lefelé ereszkedtünk. Az erdei szakaszt hamarjában nyitott gerinc váltotta fel és az ellaposodó úton immáron síkban haladtunk, mígnem a Tatárugrató elágazásához érve a balra forduló jelzés újfent lejteni kezdett. Rövid sétát követően jobb kéz felől feltűnt a kék kereszt jelzése, amire rátérve enyhén meredek lejtőn egészen az Éger-kútig ereszkedtünk le. A forrás melletti padoknál serénykedő pontőrök éppen szalonna, illetve pácolt húsok sütögetéséhez készültek elő, míg a hideg forrásvízben már behűtve álltak a házi sörök. Meg kell hagyni, tudnak élni. Nekünk sajnos csak nápolyi jutott a pecsételés mellé, pedig szívesen maradtunk volna míg kisülnek a finom falatok (29-31. kép). 

Így viszont nem volt más hátra, mint, hogy folytassuk a túrát. Visszakapaszkodva a kékre tovább ereszkedtünk lefelé egészen a műútig. Az aszfalton átkelve kissé benőtt, sáros úton követtük a Dél-Dunántúli Kéktúra jelzését, végig vadkerítés mellett haladva (32. kép).

A kerítés végéhez közeledve rátértünk a néhány méterre futó, igen sáros földútra, majd rögtön ki is értünk a korábbi műútra. Kiskövesd (mindössze egyetlen házának) érintésével hosszas aszfaltkoptatásba kezdtünk. Hosszan elnyújtott emelkedőn hagytuk hátunk mögött a völgyet, majd egy éles jobb kanyart követően máris megérkeztünk Kövesdre. A fából készült harangláb mellett, hatalmas hársfa alatt volt következő pontunk (33-34. kép).

A szebb napokat is látott település maroknyi épületének búcsút intve meredek falú lösz szurdokban ereszkedünk lefelé. A szép lassan egyenletessé váló terepen egy vadvirágos réthez érkeztünk, ahol előbb egy jobbost, majd néhány száz méterrel arrébb egy balos kanyart véve lassacskán újabb elnyújtott emelkedőnek vágtunk neki. Az akadályt abszolválva már meg is érkeztünk Szabásra. A kihalt falu határában újfent találkoztunk az Éger-kútnál érintett kék kereszttel, majd végigcsorogtunk a magára hagyott, romos házak között vezető földúton (35-36. kép).

A falu Ny-i végében, 7. pontunkon ismét begyűjtöttünk egy igazoló pecsétet, illetve mellé még egy müzliszeletet is és már indultunk is tovább. Rövid, átvezető erdei szakasz után széles legelő mentén sétáltunk a nyitott domboldalban, ahonnan gyönyörű kilátásunk nyílott a völgyben elterülő Csebény településére (37-38. kép).

A nézelődést követően visszatértünk a fák közé és hosszasan, majd 2,5 km-en át haladtunk É-i irányba a Dél-Dunántúli kék jelzésén klasszikus erdei utakon. Korábbi félelmeink dacára az út végig jól járható volt, sárnak nyomát sem láttuk. Egy nemrégiben épített esőbállóhoz érve búcsút intettük a kék jelzésnek és a kék keresztre váltva hosszasan ereszkedtünk egy vadkerítés mentén. Csak úgy mint, az egész túra során ezen a szakaszon is rengeteg gombát láttunk szerte az erdőben, mely színesre festette az avarszintet. Színes kis "túratársainktól" kísérve még egy utolsó, kissé meredekebb emelkedőnek veselkedtünk neki, mely tetejében ismét jelzést váltottunk és immáron a kék négyszög jelzést követve D-felé fordultunk. A földút szép lassan nekilódulva folyamatos lejtmenetbe csapott át, amin egészen a festői szépségű Sas-rétig ereszkedtünk le (39-42. kép).

A völgybe leérve rögtön a gyönyörűen felújított, patinás vadászkastély mellett bukkantunk ki az erdőből, mely méltán kedvelt célpontja a zselici túrázóknak (43. kép).

A büszkén feszítő sárga épület előtt rátértünk a hangulatos platánsor műútjára, és DK-felé sétálva elhaladtunk a szintén kellemes fekvésű erdei iskola előtt, majd kisvártatva átkeltünk a kis tó fahídján.  Az aprócska sziget D-i csücskében, terebélyes fűzfa lehulló lombaja alatt hangulatos kis filagória bújt meg, ami 8. ellenőrzőpontunknak adott otthont (44-45. kép).

Újabb pecsét, újabb csoki, majd ismét irány a platán sor. A vadászkastély előtt balra forduló műút vonalát még hosszasan követve rátértünk a piros négyszögre, amin kisvártatva kereszteztük a kisvasút nyomvonalát, majd elhúzódó emelkedőn szép lassan hátunk mögött hagytuk a völgyet (46-47. kép).

Néhány elnyújtott kanyart követően széles erdőíráshoz érkeztünk, ahol letértünk az aszfaltcsíkról és a kerítésen átmászva már ismét terepen haladtunk. Gyors bal-jobb kanyarkombináció után meredek lejtőn ereszkedtünk lefelé a tarvágáson keresztül, mígnem kisvártatva újfent kerítést másztunk (48. kép).

A lejtő aljába érkezvén áthaladtunk a vadkerítés nyitott kapuján, majd balra fordulva rátértünk a kék kör jelzésre. Rövidesen meg is érkeztünk a közeli Aligvár-forráshoz, ahol a 9. ellenőrzőpontnál kódot jegyeztünk fel az itinerünkbe. Előzetesen figyelmeztettek, hogy a forrásból ne igyunk, mert nem kívánt folyamatokat indíthat be szervezetünkben, így ezt most kihagytuk (49. kép).

Visszatérve a piros négyszögre pillanatok alatt megérkeztünk Terecsenybe. A falu végi Zrínyi kulcsosházban (Dél-Dunántúli Piros Túra igazolóhely) jubileumi, 10. pontunkhoz érkeztünk, amit néhány szem pogácsával ünnepeltünk meg, mellyel a figyelmes szervezők kedveskedtek nekünk (50-51. kép).

Kis falatozást követően ismét úton voltunk. A kulcsosháztól ÉNy-felé továbbindulva balra fordultunk az első, kissé emelkedő utcán. Néhány méter megtétele után kifogyott talpunk alól a betonút, helyette széles földút vezetett fel közeli dombtetőre. Az egykori vasúti épülethez érve balra fordultunk a piros sáv jelzésén és igen hosszan, nagyjából 5 km-en át gyalogoltunk az egykori vasútvonal nyomvonalán. Az egész túrát tekintve lényegében csak itt találkoztunk jelentősebb mennyiségű sárral, viszont itt aztán akadt rendesen. A sok helyen nehezen járható szakasz gondoskodott róla nehogy tiszta cipővel megússzuk aznapi túránkat. Némi vigaszként a bal kéz felől húzódó völgyben megbújó tavak látványa csempészett némi színt a kissé küzdelmes etapba (52-52. kép).

Végül csak túljutottunk ezen a szakaszon is és az almamelléki műútra érkeztünk ki. Jobbra fordulva az országúton, íves kanyar mentén érkeztünk meg az Almamelléki Kisvasút épületéhez (53. kép).

Utolsó ellenőrzőpontunk a Kisvasút Múzeum épületében találhattuk. Amíg hitelesítették az itinerünket lehetőségünk nyílott térítésmentesen megtekinteni múzeum aprócska (összesen 1,5 szobányi) tárlatát is. Kifelé menet magunkhoz vettünk még egy utolsó csokit és miután megnéztük az udvaron várakozó szerelvényeket is, visszatértünk a műútra (54-56. kép).

A kisvasutat hátunk mögött hagyva már különösebb kihívásokat nem tartogatott számunkra a túra. Végig az országúton haladva visszatértünk a piros jelzésre, amin előbb egy kisebb emelkedőt abszolválva nemsokára átkeltünk a vasúti sínek felett, majd a néhány méterre arrébb lévő elágazásnál Ibafa felé fordultunk (57-58. kép).

A majd 2,5 km-en át lustán kanyargó aszfaltcsík, klasszikus zselici lankák között szép lassan visszavezetett minket Ibafára (59-61. kép).

A falu főterén átkelve már csak néhány méter volt még hátra és vissza is tértünk a Pipa Múzeumhoz (62-63. kép).

A múzeum udvarán átvehettük a teljesítésért járó egyedi (jubileumi) kitűzőt és a felkínált zsíros kenyerek mellé még egy ital kupont is kaptunk, amit a helyi kocsmába fogyaszthattunk le. Hát igen az a bizonyos helyi kocsma....azt hiszem nem mehetünk el szó nélkül emellett a vendéglátóipari gyöngyszem mellett. Az italokat egy kis ház rácsozott ablakán keresztül adják ki, de a kocsma fedett helysége lényegében egy kiszuperált Ikarusz busz :) (64-65. kép).

Jót mulattunk rajta, ez még így kellett egy tökéletes nap megkoronázására. Mert ahhoz kétség nem férhet, hogy ez a jubileumi "Papi pipa 50", melyet csak 10 évente rendeznek meg egy nagyon jól sikerült túra volt. Eddigi zselici túráim legszebb, legkomplettebb és legtöbb látnivalóját felsorakoztató útvonalához volt szerencsém, melyen felkerestük Gorica és Kán elbűvölő kis falvait, meghódítottuk a Zselic legmagasabb pontját, jártunk a gyönyörű Nagymátéi vadászlaknál és a csodálatos Sas-réti vadászkastélynál, felkutattuk az Éger-kút és az Aligvár-forrás forrásait, valamint tiszteletünket tettük az Almamelléki Kisvasútnál. Tartalmas program az biztos. Az útvonal végigjárásához egyébként első osztályú itinert is kaptunk, 3 oldalas szöveges leírással és egy A4-es méretű, fekete-fehér, de jól követhető térképpel, ami alapján könnyedén végig lehetett navigálni. És mialatt a Zselic gyönyörű dombvidékén kalandoztunk, a szervezők végig a kedvünkben járva sok finomsággal halmoztak el az egyes pontokon, tehát az ellátásra abszolút nem lehet panaszunk. Gyönyörű tájak, első osztályú szolgáltatások, nagyszerű idő, kell ennél több?