Piros 65

Helyszín: Budai hg. - Pilis és Visegrádi hg.
Táv: 66,1 km
Szint: 2475 m
Időpont: 2014.11.01.
Rajthely: Budapest

Mindig öröm egy kicsit kimozdulni a Mecsek ismerős vonulatai közül, hogy más vidékek felé kacsingatva az ország távolabbi pontjain is belekóstolhassak a teljesítménytúrázás szépségeibe. Különösképpen, ha azt olyan fantasztikus túra keretein belül tehetem, mint arra Piros túrák esetében lehetőségem nyílt. Idén első-bálozóként vettem részt a "Piros 65"-ös résztávon, melyről előzetesen már annyi minden jót hallottam, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy magam is részese legyek ennek a "piros őrületnek". Azonban még így, néhány nap távlatából szemlélve az eseményeket is rendkívül nehéz visszaadni mind azt a rengeteg élményt, és fantasztikus hangulatot, amit a túra során átélhettünk.... de azért megpróbálkozom vele. Elöljáróban csak annyit, a "Piros 65"-el számomra új etalon született a teljesítménytúrák között! 
Korai indulást becélozva szombat reggel, nem sokkal 6 óra után érkeztünk meg Csillaghegyre, ahol a helyi általános iskolában már javában zajlott az élet. Az előnevezési asztaloknál, hosszú sorokban kígyózott a tömeg, de szerencsénkre csak a 85-ös távon. Bélával gyorsan átsiettünk tehát a 65-ös részlegre, ahol mindenféle sorban állás nélkül kezünkbe nyomták az itinert és már indulhattunk is a hosszúnak ígérkező kalandunkra (1. kép).

A kissé ködös reggelen még derengő félhomályban sétáltunk végig a Ráby Mátyás utcán, majd jobbra fordulva, lustán emelkedő utcákon szép lassan kifelé tartottunk a városból. Nem mondhatnám, hogy ismerős voltam a környéken, de a felfestett kiegészítő jelzéseket követve (a szalagozás eme művészi verziója már rögtön az első métereken elnyerte tetszésemet) képtelenség volt eltéveszteni a helyes útirányt (2. kép).

Egy rozsdás ivókút mellett búcsút intettünk az aszfalt-taposásnak és a fák közé betérve rögtön egy átmozgató emelkedővel indítva kicsit nekilódult a terep. Mire kezdtünk volna bemelegedni, addigra pont véget is ért a kapaszkodás és a piros jelzés szűk kis ösvényén már szintben haladhattunk tovább. A rövid, átvezető erdei szakaszt követően nemsokára egy széles szekérútra érkeztünk ki, amin jobbra fordulva szép lassan belevesztünk a ködös őszi tájba (3-4. kép).

Hosszú, nyílt szakaszon haladva egészen Budakalászi út aszfaltjáig gyalogoltunk, amin óvatosan átkelve széles földúton folytattuk tovább a túrát. Egy kövér szántóföld határában sétálva kisvártatva elhaladtunk egy tanya mellett, majd két oldalról fáktól kísérve ismét felfelé kapaszkodtunk a nekilóduló terepen. Időközben, ahogy haladtunk előre a nem túl meredek, de azért kitartóan kapaszkodó, kissé köves földúton a Nap is szép lassan a táj fölé kúszott és az előbújó első sugarak jelezték számunkra, hogy aznap bizony jó időre számíthatunk (5-6. kép).

A dombtetőhöz közelítve egy útirányjelző tábla a Nagy-Kevély felé terelt minket, így jobbra fordulva letértünk az útról és a szűk kis ösvényre váltva betértünk a fák közé. Gyönyörű őszi erdőben kígyózva követtük a felfelé kapaszkodó jelzés vonalát, miközben egyre gyakrabban találkoztunk felszínre bukkanó, méretes sziklatömbökkel. A hegyoldal Ny-i lejtőire kihúzódó ösvényen kicsit olyan érzés fogott el, mintha a Jakab-hegyi panorámaút egyes szakaszain járnánk. A szétnyíló lombok között itt is több helyen lehetőségünk nyílt kitekinteni a lent elterülő vidékre, de sajnos az egybefüggő köd miatt csak foszlányokat láttunk a tájból. Kicsit feljebb haladva a hegyoldalban lassacskán elfogytak mellőlünk a fák és egy enyhe emelkedőt követően egy gyönyörű szép, fehér mészkősziklákkal barázdált tisztásra értünk fel (7. kép). 

A méretes sziklák szélébe kimerészkedve aztán a maga teljes szépségében feltárul előttünk a hegyoldal, ami még a köd ellenére is magával ragadó volt ezen az álmos, őszi reggelen (8-10. kép). 

Miután kigyönyörködtük magunkat a pazar kilátásban újból felvettük a továbbkígyózó ösvény vonalát, amin  rövid időre búcsút intettünk a gyönyörű panorámának. A fák közé visszatérve már nem kellett sokat gyalogolni és egy utolsó kis emelkedőn megérkeztünk a nyitott, sziklás hegyoldalban megbújó első ellenőrzőpontunkra. Meg kell hagyni, csodálatos helyet választottak maguknak (11. kép).

A pecsételésre készülve meglepődve láttam, hogy Feri vár minket a pontban, akit az utóbbi időben mintha megkísértett volna az erő sötét oldala, mert egyre gyakrabban látom a pecsét túlvégén. A találkozásnak megörülve váltottunk néhány szót, miben megnyugtatott, hogy pontzárás után azért lefutja a 85-ös távot levezetésképp (12. kép).

Búcsút intve a pontnak egyből ereszkedésbe kezdtünk a meredeken lefelé induló ösvényen, mely felső szakaszain kiálló övek és szikladarabok nehezítették kissé a járást (13. kép).

A kanyargós lejtmenet egészen a Kevély-nyeregig tartott, ahol egy kisebb tisztáshoz érve kereszteztük a kék-, illetve a sárga sáv jelzéseit, majd egy éles jobb kanyart véve megtörtük a piros jelzés vonalát. Az átmeneti, rövid sík szakaszt követően kicsit tempósabb iramra váltottunk a lendületes ereszkedésbe kezdő úton, melyen egészen Csobánka határáig gyalogoltunk. Egy rövid szakaszon ismét érintettük a sárga sáv, illetve a település központjába tartó piros kereszt jelzéseket, majd a Csúcs-hegy és az Oszoly hullámzó Ny-i lejtőin kígyózó hangulatos kis ösvényen sétálva szép lassan leereszkedtünk a lent húzódó országútra. Csobánkát hátunk mögött hagyva hosszan tartó aszfaltkoptatás vette kezdetét, azaz először kisétáltunk egészen a Pomáz felől érkező műútig, majd azon balra fordulva haladtunk néhány száz métert ÉNy-i irányba (14. kép).

Egy buszmegállót követően jelzésünk jobbra letérve elhagyta az országutat, majd néhány métert megtéve a  kopott mellékúton rajtatütésszerű igazoltatás következett a piros sáv - zöld körút jelzés elágazójában. Aszalt gyümölcsöktől és megannyi finomságtól roskadozó asztal mellett, népes túrázósereg gyűrűjében vártak minket a meglepetéspontunk őrei. Komolyan mondom, ilyen bőséges kínálatot túrán még nem láttam, kisfiús zavaromban hirtelen azt sem tudtam, hogy mivel kezdjem. Végül a szilvára esett a választás, amit követett a sárgabarack, a mangó, a csipkebogyónak látszó aszalt paradicsom...és így tovább. Levezetésnek finom szörp és kevés sós ropi, mert az kell az édesre (15. kép).

Amíg fogyasztottunk a felvonultatott repertoárból, addig a hitelesítő szignó is felkerült az itinerünkre, majd  megköszönve a szervezők mérhetetlen kedvességét továbbálltunk a Ny-felé kanyargó ösvényt követve. Az enyhén hullámzó terepen néhány kisebb emelkedőt leküzdve hamar megközelítettük a Holdvilág-árok D-i részét, miközben kifejezetten csípős, hidegre fordult idő fogadott minket ezen a szakaszon. A kanyargóssá váló úton meredek ereszkedést követően átkeltünk a völgyben csordogáló kis patakon, majd a szemközti oldalon azon nyomban vissza is kapaszkodtunk a völgyoldalba. Enyhén meredek úton elkezdtünk szép lassan a völgyet megülő köd fölé kapaszkodni, ami felett már a hétágra sütő Nap ragyogó, meleg fényében folytathattuk tovább a túrát. Klasszikus, széles erdei utakon kanyarogva kitartóan róttuk a hosszúra nyúló kilométereket, miközben gyönyörű őszi színekbe öltözött erdőrészeken haladtunk keresztül (16. kép).

A nem túl látványosan, de azért szinte végig emelkedő úton belefutottunk néhány combosabb emelkedőbe, de mindezek ellenére kifejezetten jól lehetett haladni ezen a szakaszon is. Az egybefüggő erdőségeket több helyen is kiterjedt erdőirtások szakították meg, némi lehetőséget biztosítva a táj megcsodálására is (17-18. kép).

A felfelé kapaszkodó földút felső harmadához érve kisvártatva elsétáltunk a Salabasinai-kút szépen kiépített, bár kissé elhanyagolt forrása mellett, melyből sajnos víz ezúttal nem folyt, majd a piros kereszt jelzés leágazását követően, a fokozatosan egyenletessé váló terepen szép lassan megérkeztünk a Lom-hegyi-nyeregnél található Tölgyikrekhez (19. kép).

A fakitermelési munkálatok következtében kissé átrendezett terepen, az egyik út menti farönknél újabb ellenőrzőpontot találtunk, átellenben a Tölgyikrekkel (20-21. kép).

Gyors igazolást követően ismét felkerekedtünk és a Lom-hegyi-nyeregnek búcsút intve, a piros sáv - sárga sáv egybefonódó jelzését követve É-nak vettük az irányt. A széles földúton mindössze néhány 10 méter erejéig követtük a két jelzést, ugyanis a bal kéz felé letérő piroson egy szűk kis ösvényre váltva lendületes ereszkedésbe kezdtünk. Egy erdőirtás mellett elhaladva nemsokára leértünk a piros sáv - kék sáv találkozásánál fekvő Bükki-pusztára (22. kép).

Az egykoron szebb napokat látott, mára már az enyészet martalékává vált épületek maradványai mellett elsétálva a Sikárosi-rét őszies hangulatú mezejének szélében gyalogoltunk egy kopott szekérutat követve (23-24. kép).  

Amint a rét ÉNy-i csücskéhez érkeztünk, élesen jobb kanyart véve rátértünk egy poros földútra és egy villanypásztorral körülvett erdőirtás mellett elhaladva egészen a Király-völgy DK-i bejáratához sétáltunk (25. kép).

Vastag avartakaró között gázolva hosszasan gyalogoltunk a gyönyörű szép völgy vonalát követve. A viszonylag egyenletesnek mondható terepen egész jó tempót diktálva tudtunk haladni, így hamar elértük a Király-kutat, nem messze onnan, ahol a piros háromszög keresztezte jelzésünket (26. kép).

Továbbhaladva szép lassan kapaszkodtunk kifelé a völgyből, a helyenként kissé sárossá váló úton, de számottevő dagonyázásra nem került sor. Egészen a Király-kúti-nyeregig követtük az enyhén emelkedő ösvény vonalát, ahol egy széles erdei úton átkelve megérkeztünk a Szőke-forrás-völgy ugyancsak varázslatos vonulatai közé. Bal kéz felől egy fokozatosan mélyülő völgy felett kanyarogva vezetett piros jelzésünk, míg jobb kéz felől nem is olyan messze a korábban keresztezett műút kísérte utunkat. A gyönyörű, napsütéses időben egyik legszebb arcát tárta elénk a völgy, egyetlen hiányérzetünk talán csak az volt, hogy a mély patakmederben nem csordogált víz, csupán itt-ott egy tócsa volt fellelhető. A meredek partfal tetejében kígyózva, hosszasan haladtunk lefelé, ügyelve a kiálló kövekre és gyökerekre (27-28. kép).  

Kicsit lejjebb érve aztán mégis elkezdett életjeleket mutatni a néhány méterrel a lábunk alatt húzódó kis patak és szép lassan elkezdte kitölteni a rendelkezésére álló medret (29. kép).

A völgy feléhez közelítve elhaladtunk egy nagyobb erdőirtás mellett, majd egy utolsó meredekebb, köves lejtőnek nekirugaszkodva leereszkedtünk a korábbi erdei útra és egy aprócska hídon átkelve haladtunk tovább a kiszélesedő völgyben (30. kép). 

Azonban nem időztük túl soká az úton, mintegy 300 métert követően jobb kéz felé letértünk róla és egészen  a lent csordogáló patak medréhez ereszkedtünk le. Néhány nagyobb sziklagörgetegen egyensúlyozva átkeltünk a túlpartra, majd a békés vízfolyás partján maradva haladtunk előre. Időközben ismét sűrűsödő ködfelhő ülte meg a völgy alját és a korábbiakhoz képest szintén drasztikusan visszaesett a hőmérséklet is (31. kép).

Nemsokkal arrébb, hamarjában másodszor is átkeltünk a kis patakon, majd immáron a bal parton gyalogolva hosszasan kísértük tovább annak kanyargós vonalát. Egyenletes terepen vezető, jól járható ösvényen vezetett az utunk, így kifejezetten kényelmesen tudtunk haladni. Nemsokára csatlakozott hozzánk balról a Rám-szakadék felől érkező zöld sáv jelzés, majd még egy patakátkelést követően a Lukács-árok felől érkező sárga sávot is begyűjtöttük. A jelzéskavalkádot kiegészítve továbbra is nagy segítségünkre voltak a szervezők saját jelzései is, melyek profi módon vezettek át minket minden kétséges szakaszon és néha még kedves üzenetekre is futott belőle (32-33. kép).

Az enyhén hullámzóvá váló ösvényen nemsokára elértük a Prédikláószék felé meredeken tovainduló piros háromszög leágazóját, majd nem messze onnan egy széles tisztásra vezetett ki jelzésünk. A rét szélében gyönyörű, faragott esőbeálló mellett haladtunk el, majd a Kaincz-forrás és az egyik lejtő aljában meghúzódó Szentfa-kápolna között felkapaszkodtunk a domboldalba (34-35. kép).

A ködös, őszi erdőben még jódarabon követtük a lent csordogáló Malom-patak vonalát, miközben néhol elhagyott épületek romjai mellett haladtunk el. A szép lassan egyenletessé váló úton aztán lassacskán megérkeztünk Dömös határába, ahol aztán még egyszer, utoljára átkeltünk a patakon egy széles kőhidat igénybe véve és a településre vezető műúton lecsorogtunk a központig (36. kép).

A falu közepén épült katolikus templomhoz érve aztán újabb hatalmas meglepetés ért minket. Az útszélén felállított "etetőpontban" a korábbi teljesítménytúráimon még soha nem látott mennyiségben és választékban vártak ránk a finomabbnál finomabb falatok. A roskadozó asztalok mellett serénykedő pontőrök aztán nem fukarkodtak semmivel, folyamatosan kenték a zsíros-, illetve vajas kenyereket, amihez különböző szalámik közül válogathattunk, de volt mellé még sajt, olíva bogyó, csemege uborka, mandula, alma, lekvár, nutellás keksz...hogy csak néhány dolgot említsek a teljesség igénye nélkül. Én még ilyet nem láttam, hatalmas köszönet érte a szervezőknek, és minden elismerésem (37. kép).

A jóízű falatozást követően igen nehéz volt rábírni magunkat a továbbhaladásra, de kénytelenek voltunk útra kelni, hiszen volt még hátra bőven a túrából. Így hát teli hassal, kajakómától belassulva továbbindultunk a falut átszelő országút mentén Ny-i irányba (38. kép).

Rövid gyaloglást követően balra fordultunk a Béla király utcába beforduló piros jelzésen, majd enyhe kapaszkodó mentén haladtunk kifelé a településről. A házakat szép lassan hátunk mögött hagyva elsétáltunk a temető, majd a prépostsági romok mellett, majd szép lassan betértünk a fák közé. Egyre mélyebbre hatolva az erdőben lassan nekilóduló, de kitartóan és egyre meredekebben kapaszkodó emelkedőbe kezdtünk bele. A Prépost-hegy ÉNy-i, naptól elzárt, árnyékosabb lejtőin gyalogolva ismét drasztikusan esni kezdett a hőmérséklet, ahogy a völgyet megülő vastag ködfelhő egyre inkább körülölelt minket (39-40. kép).

A szűnni nem akaró hegymenet során végül szép lassan a tejszerű köd fölé kapaszkodtunk, ahol már ragyogó napsütés fogadott minket. Néhány kanyart követően egy kerítéssel körülvett erdőirtáshoz érkeztünk, ahol néhány kopott, csúszós lépcsőmaradványt igénybe véve leereszkedtünk egy meredek falú völgybevágásba, majd a túloldalon aztán egyből el is hagytuk a mindössze  néhány méter mély hasadékot. Továbbhaladva túránkon nemsokára kiértünk a fák közül és tágas mezők szélében haladva rövid ideig sütkérezhettünk a zavartalan napsütésben. Mintegy 200 métert követően balra letérve elhagytuk a széles földutat, majd az enyhén emelkedő terepen újfent az erdőben sétáltunk. Kapaszkodásunkat egy keskeny műút szakította meg, amin átkelve hamarosan újabb, nagy kiterjedésű erdőirtáshoz érkeztünk. A vadkerítésen átmászva egyből belefogtunk brutálisan meredek emelkedő leküzdésébe, miközben meg-megállva gyönyörködtünk a lenyűgözően szép panorámában (41. kép).

A nyitott domboldalban felkapaszkodva ismét átmásztunk a területet körbefutó kerítésen, majd az erdőbe visszatérve immáron békésebbé szelídülő terepen folytattuk tovább. Néhány száz métert követően újabb erdei műutat kereszteztünk, majd nemsokára csatlakozott hozzánk a bal kéz felől érkező zöld sáv. Az egybefonódó két jelzést követve hamarosan meg is érkeztünk a közeli Szakó-nyereghez, ahol újabb ellenőrzőpont várt ránk (42. kép)

Az igazolást követően balra fordulva búcsút intettünk a pontnak és a kezdetben lustán kapaszkodó ösvényen nemsokára jobbra fordulva ismét combos emelkedővel küzdöttünk. A fölfelé tartó ösvény vonalát megtörve balra fordultunk az Ilona-pihenő sziklái előtt, majd tovább szerpentinezve a hegyoldalban mind feljebb küzdöttük magunkat. Egy balos kanyart követően még egy utolsó köves kaptatót leküzdve felértünk a gerincre, és már jóval kellemesebb terepviszonyok között haladhattunk tovább. Némi lélegzetvételnyi levegőhöz jutva kicsit több időnk maradt a tájjal is foglalkozni, szerencsére volt is mivel, hiszen a bal kéz felől gyakran szétnyíló lombkorona rései között csodálatos panorámában gyönyörködhettünk (43. kép).

A kitaposott ösvényt követve hosszú kilométereken át haladtunk az egyenletes, könnyen járható terepen, ahol gyakran váltogatták egymást a zárt erdei szakaszok, illetve az alacsonyabb és nyílt bokros részek. Nemsokkal egy erdőirtásos részt követően csatlakozott hozzánk a bal kéz felől érkező sárga sáv, zöld körút jelzések kettőse, majd kisvártatva ismét emelkedőbe fogtunk. Komoly szintkülönbség már nem várt ránk, de azért a több hullámban érkező emelkedőkön kitartóan kapaszkodtunk felfelé, egészen a Rezső-kilátóig, ahol kis kitérőt téve megcsodálhattuk a környező hegyekre nyíló kilátást, már amennyire azt a ködös idő engedte (44. kép). 

Az Eötvös Lóránd Menedékházhoz vezető, turistáktól hemzsegő gyalogútra váltva kicsit mi is kényelmesebbre fogtuk a tempót, kiélvezve a kellemes környezetet. A jobbára szintben haladó ösvényen kanyarogva azért itt-ott még várt ránk egy kisebb emelkedő, de szerencsére már semmi számottevő. Nemsokára elértük a Thirring-körút (sárga körút jelzés) kezdetét jelző, míves sámán-kaput, ahol már kézzelfogható közelségbe került 5. ellenőrzőpontunk (45-46. kép).

Innentől még egy picit haladtunk felfelé és végül hangos buzdítás közepette (ami igazából a futóknak szólt, de a beérkező túrázók esetében sem fukarkodtak vele) meg is érkeztünk a menedékházhoz. A nyüzsgő forgatagon átverekedve gyorsan pecsételtettünk az intinerünkbe, majd egy banánt elfogadva már indultunk is tovább (47-48. kép).

Az étterem előtt elsétálva meglestük a vendégek számára készülő bográcsételeket, majd a parkon átvágva kisétáltunk a közeli parkolóhoz (48. kép).

A parkoló mellett elsétálva D-i irányba folytattuk tovább a túrát, és Dobogókő házait szép lassan hátunk mögött hagyva visszatértünk a sűrű erdőbe. A település határában búcsút intettünk az odáig kísérő kék sáv, sárga kereszt és piros körút jelzéseinek és a továbbiakban már csak a piros sáv - sárga sáv egybefonódó kettősét követtük. A Hosszú-hegy D-i lejtőin kanyargó, klasszikus erdei utakon folyamatos ereszkedésbe kezdtünk, ami eleinte csak szelíd, békés lejtőkben nyilvánult meg, de a piros sáv - sárga sáv elágazójához közelítve mind meredekebbé vált a terep. Az igazán durva ereszkedés csak az elágazót követően várt ránk, miután nemsokkal átkeltünk egy műúton, majd az erdőbe visszatérve a hirtelen nekilóduló lejtőn elindultunk lefelé. A lendületes ereszkedést hamar letudva, egy széles földútra váltottunk és az egyenletessé váló terepen nemsokára megérkeztünk Pilisszentkereszt határába. É-felől megközelítve a falu szép lassan lecsorogtunk annak főteréig, majd tartva az irányt átvágtunk a településen a Pilisszántó felé tartó országutat követve (49-50. kép).

A temető előtt balra forduló műutat elhagyva jobbra letérünk az aszfaltról, amit földútra cserélve kitartóan kapaszkodtunk felfelé. Nemsokára egy széles kaszáló szélébe érkeztünk, ahol a köves szekérutat követve DNy-felé fordultunk. Ahogy feljebb értünk a domboldalban, úgy tünedeztek fel hátunk mögött Pilisszentkereszt apró foltokká zsugorodó házai, míg tőlünk jobbra, előre a Pilis magasba törő vonulatai bontakoztak ki. Az emelkedőnek végül a Magas-hegyi-nyereg vetett véget, ahol több turistaút találkozásánál átbuktunk a hegy Ny-i lejtőire és pár száz méteres ereszkedést követően visszatértünk a korábbi műútra (51. kép).

Azonban nem koptattuk túl soká az aszfaltot, mert jobb kéz felé hamarosan elhagytuk azt. Rátérve a poros, köves földútra nagy meglepetésünkre újabb rajtaütésszerű ponthoz érkeztünk. Talán már mondanom se kell, hogy a korábbi pontokon tapasztalt bőségáradat itt sem maradhatott el, úgyhogy súlyos perceket hagytunk benne a menetidőbe ezúttal is (52. kép).

Miután ismét feltöltekeztünk a frissítőpontban, Ny-i irányba indultunk tovább, a széles földutat követve. Az előttünk álló enyhe emelkedő tetején elhaladtunk a Mészégetők kútja mellett, majd nem sokkal arrébb a mészkőbánya alatt sétáltunk el (53. kép).

Még egy rövid darabon követtük a széles földutat, mígnem egy hirtelen bal kanyart követően letértünk egy fűvel benőtt útra és tágas kaszálók szélében kígyózva enyhe ereszkedésbe kezdtünk a Pilis ellaposodó D-i lejtőin (54-55. kép).

A füves szekérút végül visszavezetett minket a zárt erdőbe, ahol egy széles földúton jobbra fordulva enyhe kapaszkodó fogadott minket. Túljutva a nem túl megerőltető akadályon hosszú egyenesekkel és elnyújtott kanyarokkal tarkított út mentén haladtunk tovább a jól járható, egyenletes terepen (56. kép).

A lustán nekilóduló széles földút szép lassan azért csak elkezdett kapaszkodni, mígnem végül megérkeztünk a Csévi-nyereghez, ahol két erdei út találkozásában újabb pontot gyűjtöttünk, majd miután túlestünk a szokásos procedúrán balra fordulva már indultunk is tovább (57. kép).

A sárga sáv jelzéssel kiegészülve bő 1 kilométeren át haladtunk D-i irányba a hosszúra nyúló, egyenes erdei út mentén, mígnem egy bal kanyart követően végül kiértünk a fák közül és egy nyitott dombtetőn végigvágtató szekérút mentén DK-felé fordultunk. Pirosló csipkebogyóbokroktól kísérve egyenesen haladtunk előre a jól járható úton, melyhez a Pilis távolba vesző hegyei szolgáltattak lebilincselő hátteret (58. kép).

A mészégetőkhöz érve élesen jobbra fordultunk és egy rövid átvezető szakaszt követően szép lassan elnyújtott, kissé meredek emelkedőnek feszültünk neki a döngölt földúton. A dombtetőre érve egy rövid időre megszakadt kitartó kapaszkodás, de rövid lélegzetvételnyi időt követően aztán ismét emelkedni kezdett a terep. Már némileg enyhébben, de jóformán végig felfelé tartottunk, miközben érintettük a Klotildliget felé leágazó piros keresztet, majd nem sokkal arrébb az Iluska-forrást. A nem működő forrást követően  nemsokára egy elágazáshoz érkeztünk, ahol balra fordultunk a széles erdei úton. Csupán néhány métert megtéve egy kerítéssel körülvett erdőirtáshoz érkeztünk, aminek szélében egyből jobbra fordulva letértünk az útról és egy keskeny ösvényre váltva durva emelkedőnek gyűrkőztünk neki. A durvulás lényegében egészen a Fehér-hegy csúcsáig tartott, amit követően a békésebbé szelídülő terepen a hegyoldalban kanyarogtunk tovább. Már csak egy jelentősebb szintkülönbség várt még ránk ezen a szakaszon, amit egy balkanyart követően hosszú, enyhén emelkedő egyenes vezetett fel. Azonban mielőtt felkapaszkodtunk volna a Vörös-hegy csúcsára még búcsút intettünk a balra letérő (Pilisvörösvár felé tartó) sárga sávnak, majd a gázvezetékek vonalát követő tisztáson átkelve következhetett csak a rövid, de annál meredekebb csúcstámadás (59. kép). 

A csúcsra felérve lényegében ki is húztuk a szakasz méregfogát és azt követően már csak lefelé ereszkedve, lendületes lejtőkön haladtunk a 10. sz. főút felé. A meredek falú hegyoldalban gyönyörű szép és hangulatos fenyveseken keresztül hosszasan kígyóztunk a kitaposott, szűk kis ösvényen (60. kép).

Hatalmas vargabetűt téve megközelítettük a hegy lábánál húzódó műutat, majd egy jobb kanyart véve, jó darabon párhuzamosan haladtunk annak vonalával, míg végül K-felől érkezve befutottunk a Kopár Csárda melletti ellenőrzőpontba (61-62. kép).

A parkoló szélében a korábbi pontokra rálicitálva nagyon finom gulyáslevest mértek a beérkezőknek, amiből én már csak egy kis kanálnyit kértem, csupán az íze kedvéért, annyira tele voltam az egymást érő etetőpontok következtében... nagyobb problémám sose legyen (63-64. kép).

A jóleső meleg étel elfogyasztását követően átkeltünk a forgalmas országúton, majd kissé srégen, jobbra bevettük magunkat az erdőbe. Rövid egyenest követően balra fordulva egy darabon követtük a 10. sz. főút vonalát, majd attól D-i irányban eltávolodva egészen a közeli Kakukk-hegy lábáig gyalogoltunk. Itt élesen balra fordulva, hirtelen emelkedő, brutális kaptatónak feszültünk neki. Mintegy 200 méteren át tartott az izzasztó hegymenet, míg végül megérkeztünk a hegytetőn található újabb ellenőrzőpontunkkoz (65. kép).

A lendületes K-i lejtőkön lefelé ereszkedve velünk együtt ereszkedett alá a meleg színekkel búcsúzó napkorong is. Szerencsére a világos még kitartott egy ideig, de jobbnak láttuk kicsit szedni a lábunkat, hogy minél kevesebbet kelljen a sötétben gyalogolnunk (66. kép).

Kisvártatva már a Hársfa utca lejtős betonútján gyalogolva érkeztünk meg Pilisszentivánra, mely vonalát hosszan követve egészen a legelső kereszteződésig haladtunk. Gyors jobb-bal-jobb kanyarváltást követően egy focipálya mellett elsétálva érintettük a Villa Negra büfét, majd egy széles földútra térve hosszasan haladtunk D-i irányba. A jól járható erdei úton, egy jó darabon mellénk szegődött a Jági tanösvény útvonala is, majd nemsokkal azután, hogy búcsút intettünk a balra letérő jelzésnek elértük a Jági-tavat (67. kép).

A tó mellett balra fordulva megkerültük azt, majd a széles szekérúton hamarosan újabb balkanyarhoz érkeztünk. Ezt követően klasszikus erdei utakon hosszasan haladtunk még DK-i irányba, mígnem a kanyargóssá váló úton jobbra fordulva elhaladtunk néhány magányosan álldogáló ház előtt (68-69. kép).

Továbbhaladva nemsokára jobbra fordultunk az út vonalát követve és a lejtőssé váló terepen egy tágas erdőirtás mellett ereszkedtünk lefelé. A lejtő aljában újabb meglepetés pont fogadott minket, a már korábbiakban tapasztalat bőséges kínálattal, ami ha önmagában nem lett volna elég, még megfejelték 3-4 féle csokival és finom házi sütivel is. Az adminisztráció során aztán előkerült az MVTE túrák elengedhetetlen kelléke a piros "smile"-s pecsét is, amit a kedves pontőrök tüstént bele is ütöttek az itinerünkbe. Az igazolást követően már erős szürkületben indultunk tovább és a közeli forgóajtós(!) vadkerítésen átkelve D-i irányba indultunk tovább. Nemsokára jobbra fordulva hosszan elnyújtott egyenesnek vágtunk neki a Hosszú-árokban, ahol már a sűrű erdőtől övezve bizony előkerültek a fejlámpák. Egy balos kanyart követően a szép lassan nekilóduló terepen elkezdtünk felfelé kapaszkodni a hegyoldalba, ahol a kanyargós, szűk ösvényt követve a jobb kéz felől húzódó völgy fölé emelkedtünk. A bemelegítő kapaszkodás végül a kék kereszt elágazójáig húzódott, ahol jobbra fordulva brutális kaptató várt ránk. Piros jelzésünk kíméletlenül és hosszasan kapaszkodott fel a D-i irányba előretörő meredek hegyoldalban, ami az esti sötétségben szinte végtelennek tűnt. Szép lassan azért csak megküzdöttünk az akadállyal és az emelkedő végéhez közelítve nagy örömmel üdvözöltük a buzdításunkra kiérkező Dömtört és Amandát (70-71. kép).

Felérve a hegyre egy bal kanyart követően, enyhe jobbos ív mentén érkeztünk meg utolsó ellenőrzőpontunkhoz, ahol a közeli cél csábításának engedve nem is időztünk soká, hanem pecsételés után tüstént indultunk is tovább (bevallom férfiasan a nagy sötétben az emlékfalat észre sem vettem...talán majd jövőre). Még egy rövidebb, kissé meredek emelkedőt leküzdve végül meghódítottuk a csúcsot is, majd a D-i lejtőkre átbukva egy rövid darabon a kék sáv jelzésével közösen ereszkedtünk lefelé. A nyílt, köves terepen haladva nagy segítségünkre voltak a fényvisszaverős szalagok és a rózsaszín festés, amit követve nagy biztonsággal tudtunk haladni a sötétben (72. kép).

A kék sáv jelzés nagyon hamar levált jelzésünkről, amit követően még jó darabon haladtunk a nyílt terepen, erdőszélek mellett gyalogolva, majd végül csak betértünk a fák közé. A meredeken ereszkedő lejtőn kissé nehezítette a járást az avarban megbújó kövek és gyökerek sokasága, de viszonylag jó tempóban haladtunk lefelé. Nemsokára felsejlettek előttünk Nagykovácsi esti fényei, majd az irányt tartva nemsokára előbukkantak az első házak is. Szép lassan lecsorogtunk a település határába és kisvártatva műútra váltottunk. Nyílegyenesen követve a Rózsa, majd a Bánya utca vonalát elsétáltunk a templom és az ezernyi mécsestől ragyogó temető között. Ellenállva a csábításnak a Keskeny közön keresztül nem vágtam le egyenesen a piros jelzés Sport utca - Antónia utca - Kossuth utca vonalon leírt kis kanyarját. Előttünk is sokan éltek ezzel a lehetőséggel, de én úgy voltam, hogy ez a pár méter már nem oszt, nem szoroz. A Kossuth utcán jobbra fordulva már csak pár száz méter várt még ránk, és a Nagyboldogasszony templom      melletti plébánián végül beérkeztünk a célba. Az egész napos kemény munkáért cserébe előbb átvettük a teljesítésért járó kitűzőt és oklevelet, majd a nyüzsgő forgatagban megpihentünk a legújabb, válogatott finomságoktól roskadozó asztal mellett. A nap méltó lezárásaként finom juhtúrót, kecske sajtot, erdélyi kövesztett szalonnát kínáltak, hogy csak néhány kuriózumot kiemeljek a repertoárból. Miután befejeztük a rögtönzött lakomát, hálásan megköszöntük a rendezők mérhetetlen figyelmességét és egy remek napot hátunk mögött hagyva visszainduljunk Budapestre.
Egy ennyire fantasztikus nap után nagyon nehéz bármit is mondani a túráról, hiszen annyi nagyszerű élménnyel gazdagodva térhettünk haza, hogy azt nehéz szavakba önteni. Mindenesetre csak is szuperlatívuszokban tudok említést tenni a "Piros 65"-ról, mely kétség kívül az eddigi legszínvonalasabb teljesítménytúra volt, amin valaha részt vettem. A rendezői hozzáállásról, a mérhetetlen kedvességről, a mesébe illő szolgáltatásokról hosszú ódákat lehetne zengeni. Egyszerűen semmiben nem volt hiba, sőt mindent nagyon profin összeraktak, a szalagozás, a külön festés hibátlan volt, eltévedni szinte képtelenség volt (a részletes leiratot tartalmazó itinert lényegében csak pecsételésre kellett elővenni). És akkor még nem esett szó a gyönyörű útvonalról, melyen igazán gyönyörű tájakra kalauzoltak el minket. A csodálatos őszi erdőket járva egyik ámulatból a másikba eshettünk, engem a Király-völgytől Dömösig húzódó szakasz fogott meg a legjobban. Napestig folytathatnám még a felsorolást, de lényeg a lényeg a "Piros 65" egyszerűen zseniális volt, örülök, hogy részese lehettem.