Mecsek Éjszakai

Helyszín: Mecsek
Táv: 37,4 km
Szint: 1290 m
Időpont: 2014.09.27.
Rajthely: Pécs

Sajnos nem túl gyakran rendeznek éjszakai túrákat a Mecsekben, pedig nincs is annál izgalmasabb, mint mikor a csillagos égbolt alatt járhatjuk az erdőt. Ezért nem szabad elszalasztani azon kevés alkalmak egyikét sem, mikor fejlámpát ragadhatunk és egy teljesen új oldalát fedezhetjük fel az egyébként már jól ismert erdei utaknak. A "Mecsek Éjszakai" a leghosszabb és egyben a legélvezetesebb éjszakai túrája a Mecseknek, melyen a méltán népszerű, gyönyörű vonalvezetésű "Szuadó 40" teljesítménytúra útvonalán haladhatunk, csak ellenkező irányban és természetesen sötétben. Ugyan a csodálatos helyeken kanyargó vonalvezetésből, ezúttal jóval kevesebbet láthattunk a mindent beborító sötétségtől, de legalább annyira kalandos és izgalmas volt a túra, mint nappali társa.

Andival igyekeztünk minél korábban elrajtolni, hogy legalább egy apró szeletét világosban tehessük meg a több, mint 37 km-es távnak, ezért pontban 18.00-kor (rajt nyitáskor) neki is vágtunk a túrának. Ezzel a gondolatmenettel úgy festett nem voltunk egyedül, mert elég sokan gyülekeztünk Teca Mama Kisvendéglőjének udvarán, kicsit tömegrajt érzése volt az embernek. Egyébként nem túl jó előjelekkel vártuk az indulást, mert a városból szemlélve masszív ködfelhőbe burkolóztak a magasabb hegycsúcsok, amit látva egyből fel is sejlett bennem 3 évvel ezelőtti "Esti Mecsek" túrám, ahol a tejfölszerű ködben pár órát bolyongtam a Mecsekben. Emellett még sokan esővel is riogattak, de ennek ellenére semmi sem tántoríthatott el minket attól, hogy útra keljünk. A vendéglőnek búcsút intve egyenesen Éger-völgy felé vettük az irányt a kék kereszt jelzését követve (1. kép).

Rövid gyaloglást követően elhaladtunk a nemrégiben felújított Éger-völgyi tó mellett, melynek környékét igencsak megtépázta az utóbbi idők csapadékos időjárása. A tavat tápláló megduzzadt kis patak eróziós tevékenységének köszönhetően rengeteg törmelék gyűlt össze a völgyben.  (2-3. kép).

Miután hátunk mögött hagytuk a tó melletti tűzrakóhelyeket és a domboldalban megbújó Fecske-forrást, elbúcsúztunk az Éger-tető felé haladó zöld sáv jelzésétől és a keskeny ösvénnyé szűkülő úton a továbbiakban már csak a kék keresztet követtük (4. kép).

A piros sáv elágazójánál található első ellenőrzőpontunkig hosszasan kanyarogtunk az Éger-völgyi patak vonalát követve. Az általában szelíd kis vízfolyás hangos robajjal rohant végig a völgy aljában kacskaringózó sziklás medrében. Szinte rá sem lehetett ismerni (5-7. kép). 

A pontot követően K-felé fordultunk a piros sáv jelzésen és a patakon átkelve rögtön egy combos emelkedőnek nekiveselkedve kapaszkodtunk ki a völgyből. A dombtetőn átbukva műútra érkeztünk, amin jobb kéz felé ereszkedésbe kezdtünk. Az útról elvileg kitűnő rálátás nyílik szembe a Tubesre, illetve a távoli Misinára, de ezúttal a párás, ködös időtől semmit sem láttunk belőlük. A hőmérsékletre egyébként nem lehetett panaszunk, minden gond nélkül lehetett rövid gatyában és pólóban is túrázni. Egy sorompót megkerülve rövidesen kereszteztük az Orfűre vezető kerékpárutat, ahol zöld háromszögre váltva a rövid táv útvonala elvált tőlünk (8. kép).

Mi maradtunk továbbra is a piroson és a Dél-Dunántúli Piros Túra igazolóhelye előtt balra fordulva leereszkedtünk a közeli országútra. A széles aszfaltcsíkon és a szélében húzódó szalagkorláton óvatosan átkelve ismét bevettük magunkat a fák közé, majd az Orfűre tartó műút alatt hosszasan kanyarogtunk a meredek domboldalban. A mély völgybevágásokban kígyózó szűk ösvényen átkeltünk néhány fahídon, majd egy hosszú balos kanyar után megérkeztünk a Rózsa-forráshoz (9. kép).

A pontot azonban nem a kiépített kifolyó mellett találtuk, hanem párméterrel arrébb az ösvény melletti pihenőnél. Pecsételés után gyorsan indultunk is tovább, a szép lassan halványodó világosság utolsó erőfeszítéseit meglovagolva. Még egy darabon kanyarogtunk a Szentkúti-völgy fölé magasodó domboldalban, majd egy murvás földútra rátérve kisvártatva hétvégi házak között haladtunk. Az enyhén emelkedő úton gyorsan felértünk a gyönyörűen kiépített Szentkút-forráshoz, amit megkerülve meredek műút elnyújtott kapaszkodóján hagytuk hátra a völgyet (10-11. kép).

Egy balkanyar után elértük a vízmű épületét, ahol visszatértünk az erdőbe és enyhe lejtőt követve a piros sáv és a Kis-Mélyvölgy felé tartó piros kereszt elágazójához érkeztünk. Maradva a piros sáv jelzésen É-felé fordultunk Remete-rét irányába és enyhén hullámzó, de azért kitartóan emelkedő terepen haladtunk (12. kép).

Egy ideje már nem jártam erre, ezért meglepődve láttam, hogy kissé megújult az ösvény (nem mintha eddig bármi baj lett volna vele). Apró szemű kaviccsal felszórták az utat és a meredekebb részeken lépcsőket alakítottak ki, megkönnyítve a járást a környékre kilátogató családok számára is. A remete-réti esőbeállóhoz érve már igencsak kezdett sötétedni, úgyhogy bekészítettük a zseblámpákat, de egyenlőre még nem kellett használnunk. A zöld kereszt DK-i ágát választva szép lassan megkezdtük a hegymenetet a Sós-hegy irányába, ahol a célunk a hegytetőn található kilátó volt (13. kép).

A hosszan elnyúló szerpentinen sokáig gyalogoltunk a hegy Ny-i lejtőjén, mígnem egy balos visszafordító t követően nemsokára megjelent a zöld háromszögjelzése is, amin jobbra fordulva megindultunk toronyiránt a csúcs felé. Kissé nehezítette a járást, hogy a délutáni eső és párás idő miatt igen csúszóssá váltak az ösvényen található kisebb-nagyobb szikladarabok, de azért épségben és egész jó tempóban értünk fel a hegytetőre, ahol a robusztus kilátó tövében már 3. pontunkat gyűjtöttük be. A gyönyörű pecsét mellé kaptunk még csokit és egy kis vizet is, majd indultunk is tovább. Ekkor már nem odázhattuk tovább, kénytelenek voltunk beüzemelni a fejlámpákat, bár ahogy közelítettünk Lapis felé mind kevesebb hasznát vettük a hirtelen sűrűsödő ködben. Nagyjából 500 méter megtétele után végül kiértünk a Lapisi műútra, amin a hét vezér tiszteletére állított emlékmű érintésével É-felé fordultunk az Árpád-tető felé tartó aszfalton (14-15. kép).

A köd miatt ekkora már szinte használhatatlanná váltak a lámpák, így jobbnak láttuk kikapcsolni azokat. A hőmérséklet is sokat esett, ekkor már előkerültek a pulóverek is a táskából. A sötétben egyébiránt igen jól lehetett követni a műút vonalát a felhőkről visszaverődő halvány derengés miatt, úgyhogy minden gond nélkül tudtunk haladni. Ahol az út vonala egy jobb kanyarral megtörik, ott betértünk az erdőbe és tartva az irányt még hosszasan haladtunk előre a zöld sáv jelzést követve. A széles erdei földúton  több helyen is sár nehezítette a járást, így egy kicsit óvatosabban haladtunk a sötétben. A kezdeti sík szakaszt hamarosan enyhe lejtő váltott fel, amin lefelé haladva szép lassan kitisztult az erdő és nagy örömünkre kiértünk a ködből. A Dél-Dunántúli Kéktúra útvonalának keresztezését követően még jó darabon haladtunk az immáron kifogástalanul járható földúton továbbra is lefelé (16. kép).

Egy nagyobb erdőirtás szélében  jobbra forduló utat egyenesen elhagyva kezdetben enyhén induló, majd mindinkább nekilóduló, meredek lejtőn ereszkedtünk a Zsidó-völgybe. A magasabb fák közül kiérve  ekkora már annyira kitisztult az idő, hogy meglepődve láttuk a szinte teljesen felhőmentessé vált égboltot és a megszámlálhatatlan csillagok ragyogását. Tekintetünk azonban nem nagyon kalandozhatott el a lejtmenet során, mert figyelnünk kellett minden egyes lépésünkre. A széles és kissé csúszós utat helyenként akár méteres mély vízmosások is szabdalták (17. kép).

Szerencsére épségben leértünk a lejtőaljába, ahol újabb pontot találtunk. A pattogó tábortűz mellett várakozó pontőröktől gyorsan begyűjtöttük az aktuális pecsétünket, majd immáron a völgyben haladva É-felé tartottunk. Az utat gazdagon beborító fű a kicsapódott párától kissé csúszós volt, így továbbra is körültekintően haladtunk, nem is beszélve a méretes pocsolyákról. A hiányos jelzésű szakaszon első osztályú szalagozás vezetett minket, mely a kevésbé kérdéses helyeken is egyértelműen adta tudtunkra a helyes irányt. Egyébként a túra egészére elmondható, hogy nagyon igényes volt a szalagozás, tényleg nem volt kérdéses szituáció (18. kép). 

A széles útról végül jobbra letérve betértünk a sűrű erdőbe és szép lassan megkezdődött sokak "nagy kedvence" a klasszikus Zsidó-völgyi szlalompálya. Az igen nehézkes haladás miatt a többségnek nem tartozik a kedvenc szakasza közé a hely, de én kifejezetten szeretek a vadregényes völgyben sétálni. A hosszas ereszkedésünk mentén rengeteg bedőlt fa, csúszós-sáros terep, sziklatörmelék és még sok egyéb nyalánkság tette igazi kihívássá a lustán kígyózó völgyet, mely a korhadékbontó gombák paradicsoma (19-22. kép).

A völgy alsó szakaszához közelítve egyre méretesebb szikladarabok lepték el a lábunk alatt húzódó utat, míg végül a Kőlyuk barlangnyílásához érkezve figyelmeztető táblák tereltek a helyes irányba, nehogy beleszaladjunk a mély szakadékba (23. kép).

A völgy bejáratához érve elsétáltunk a barlang és a közeli Cserkész-forrás mellett, majd a pihenőpadoknál már 5. pontunkat gyűjtöttük be (24. kép).

Pecsételést követően rögtön átkeltünk a völgyben kanyargó bővízű patakon és É-nak indultunk tovább egy rövid szakasz erejéig újfent a piros sáv jelzést követve. A Dóczy-malomhoz (Dél-Dunántúli Piros túra igazolóhely) vezető széles erdei út hagyományosan nagy dagonyák színtere, de ezúttal szerencsére néhány pocsolyát leszámítva jól járható volt a terep. Hamar el is értük a zöld kör, illetve piros kör leágazásáig, ahol balra fordulva újfent átkeltünk az ezen a ponton sekély vízfolyássá szelídülő patakon. A túlparton rögtön búcsút is intettünk a piros kör jelzésnek is és immáron csak a zöld kört követve nekiestünk a Kecske-hát hosszú, helyenként durván meredek emelkedőjének (25-26. kép).

A több hullámban támadó combos kaptatót rövid sík szakaszok szakították meg, hogy lélegzetvételnyi időt biztosítva erőt gyűjthessünk a szűnni nem akaró hegymenetre, de majd 1,5 km után végül csak békésebbé szelídült a terep. Egy nagyobb tisztást követően széles földúthoz érkeztünk, amin előbb jobbra, majd hamarjában balra fordultunk és még egy utolsó emelkedőt leküzdve megérkeztünk Vágotpuszta határába. A maroknyi épületből álló kis falu egyetlen utcáján végigsétálva elhaladtunk a Mecseki Láthatatlanoknak emléket állító harangláb előtt, majd a továbbiakban már a zöld sáv jelzést követve Lóri felé vettük az irányt (27. kép).

A falutól távolodva néhány méterig még kísérő sárga sáv jelzéstől hamar elköszöntünk, majd váratlanul egy erdei pihenőhelyhez érkeztünk (28. kép).

Széles erdei úton gyalogolva egy rövid ideig a zöld kerékpáros jelzéssel egybefonódva haladt a zöld sáv jelzésünk, majd a jobbra kanyarodó útról hirtelen letérve bevettük magunkat az erdő sűrűjébe. Elnyújtott, nagy jobbos ívet követve lassacskán nekilóduló lejtőn ereszkedtünk hosszasan lefelé. Az alsó szakaszon ellaposodó utat kissé benőtte a növényzet, úgyhogy némi küzdelem után érkeztünk meg végül a Lóri kulcsosházhoz, ahol már roskadozó asztallal vártak minket a pontőrök. Volt minden mi szem, s szájnak ingere: zsíros kenyér lila hagymával, csalamádéval, vajas kenyér nagyon finom sárgabarack lekvárral és természetesen víz és üdítő is. Pár percre tehát megpihentünk, hogy falatozzunk a felkínált csemegékből, majd nehéz szívvel, de ismét útra keltünk. A sárga négyszögön ÉNy-i irányba haladtunk tovább a Lóri-völgyben, ahol helyenként elég sáros szakaszokkal találtuk szembe magunkat, ezért kicsit visszafogottabb tempót tudtunk diktálni (29. kép).

A széles földutat hátrahagyva egészen a völgy aljában kanyargó patakmederig ereszkedtünk le, melynek vonalát követve hosszasan gyalogoltunk következő pontunk irányába. A kígyóként tekergő ösvényen hullámozva haladtunk hol az egyik parton, hol a másikon, miközben megszámlálhatatlan alkalommal keltünk át a "patakon". Az év túlnyomó részében csontszáraz patakmederben ezúttal több helyen is találkoztunk egy kevés vízzel, de azért attól nem kellett tartanunk, hogy a bakancsunkban bokáig fog állni majd a víz. Nagy-kő-oldalhoz érve ismét ellenőrzőpont következett, amivel már közel féltávnál jártunk (30. kép).

A pecsételés mellé még néhány jó szót is kaptunk útravalóul, majd a sárga sáv jelzésre szép lassan rátérve besétáltunk Mecsekrákosra. Mihelyst ismét aszfalt volt a talpunk alatt hirtelen nekilódulva igen jó tempóban haladtunk. A falu központjában D-nek fordultunk a helyi iskola előtt elsétálva továbbra is ragaszkodva a sárga sáv jelzéséhez. A takaros hétvégi házakat hátunk mögött hagyva szép lassan megkerültük az Orfűi-tavat, majd a Malommúzeum érintésével becsorogtunk Orfűre. Rövid ideig ismét házak között haladtunk, egészen a Sárkány-szakadék bejáratáig, ahol a zöld háromszög és a sárga kereszt egybefonódó jelzésére váltva hosszú kaptatón kifelé tartottunk a völgyből (31. kép).

Egészen az országútig kapaszkodtunk fel, ahol jobbra fordulva a kiváló szalagozás ráterelt minket a kék kereszt jelzésre. Ezzel meg is érkeztünk a hangulatos Szuadó-völgybe, melynek vonulatát követve D-i irányba egyre mélyebben hatoltunk a völgybe. Jó darabon át hullámozva haladtunk a meredek partoldalban, hol fölfelé kapaszkodva, hol lefelé ereszkedve. Elhaladtunk a völgy aljában húzódó barlangok felett, majd a  bővizű patakon átkelve lassacskán közelítettünk az ellenőrzőponthoz. Az Orfűi úttól majd 2 km-re eltávolodva végül egy rövid kitérő erejéig hátrahagytuk az odáig kísérő kék keresztet és a kék kör jelzésen előbb elhaladtunk a völgy névadó forrása mellett, majd enyhe jobbos ívet követve megérkeztünk a Laci-forráshoz, 8. pontunkhoz (32-33. kép).

Igazolást követően visszatértünk a kék keresztre és folytattuk tovább utunkat az eredeti irányhoz ragaszkodva. Szorosan a hangosan csobogó patak mellett gyalogolva kitartóan haladtunk előre, mialatt többször is kereszteztük annak vonalát. A forrásokban igen gazdag völgyszakaszon elhaladtunk a nemrégiben felújított és közvetlenül az út mentén található Mihály remete-forrás mellett, majd a szép lassan emelkedőbe forduló úton elhagytuk a völgyet (34. kép).

A Szuadó-nyereghez felérve szembetalálkoztunk a kék sáv jelzéssel, amin jobbra fordulva egyből Patacsi-mezőhöz (Dél-Dunántúli Kéktúra igazolóhely) érkeztünk. A széles földút enyhén emelkedő vonalát követve hamarjában kereszteztük a piros sávot, majd balra fordulva megkezdtük hosszan tartó, néhol kissé meredek hegymenetünket a Jakab-hegyre. Annyira azért nem volt megerőltető a szakasz, talán ez a legbékésebb útvonal, melyen feljuthatunk a hegytetőre. A kék jelzés végig egyértelmű és jól követhető volt, így különösebb energiákat nem kellett fordítani a nyomvonal keresésére. A hegytetőhöz közelítve átkeltünk a Jakab-hegyi földsáncokon, majd kisvártatva megérkeztünk a Pálos kolostorok és a kilátó között húzódó széles rétre (35. kép).

Az időjárás ismét ránk ijesztett egy kicsit, hiszen a fennsíkot egyre sűrűsödő köd ülte meg. A Lapisnál tapasztaltakhoz azért nem lehetett hasonlítani, de némileg csökkent a látótávolság. Továbbra is a kék jelzést követve megkerültük a rétet és az erdőbe visszatérve Zsongor-kő irányába indultunk tovább. Rövid egyenes végében meg is érkeztünk a csodálatos kilátópont leágazásához, amit frissen festett jelzések is (meg kell hagyni már ráfért) hirdettek, de ezúttal kihagytuk ezt a kis kitérőt. Ehelyett a pár száz méterrel arrébb található kék háromszögig gyalogoltunk, ahol egy balost véve meredek ereszkedésbe kezdtünk a varázslatos Sas-fészek vörös sziklái között. A festői szépségű helyen nappali fényekben is komoly mutatvány a keresztülhaladás, pláne sötétben lefelé. Persze fokozott körültekintéssel véve az akadályt nem jelenthet problémát (36. kép).

Lefelé tartva a meredek domboldalban kisvártatva hátrahagytuk a kék háromszöget és a kék kereszt jelzésen egészen a Babás-szerkövekig, utolsó előtti pontunkig ereszkedtünk le (37. kép).

Hát igen...már önmagában ezért az egy pontért megérte nekivágni ennek az éjszakai túrának. Az idő közben ismét kitisztult, gyönyörű csillagos ég alatt pazar kilátásban lehetett részünk. A lábunk alatt elterülő éjszakai tájban Kővágószőlős fényei ragyogták be a sötétséget, mint megannyi apró szentjánosbogár (38-39. kép).

A pontban még kaptunk egy utolsó csokit útravalóul, majd a Panoráma úton (piros háromszög) Patacs felé hosszasan kanyarogtunk a Jakab-hegy DK-i lejtőin kígyózó ösvényen. Sajnos a koromsötétben nem sokat láttunk az utat kísérő, egyébként pazar kilátásból, csupán csak itt-ott szűrődtek át a fák között a környező települések fényei. A túra végéhez közeledve már kissé monotonná váló szakaszon szinte óráknak tűnt mire végre elértük a zöld sáv jelzést, de végül csak meglett. Az új jelzésünkre váltva tovább folytattuk az ereszkedést K-i irányba, néhol igen durván sáros szakaszokkal tarkítva, de szerencsére mindig adódott egy ösvény amin el lehetett kerülni a dagonyázást (40. kép).

A Páprágy-völgy bevágódásához érve még utoljára megejtettünk egy patakátkelést, majd az éles visszafordító jobb kanyart követően már Éger-tető irányába kapaszkodtunk fel. A magas erdőből kiérve jobbra, majd egy hatalmas sártenger előtt balra fordulva jól járható murvás erdei útra fordultunk rá, amin mintegy 200 métert megtéve fel is értünk Éger-tetőre. A tágas rét szélében húzódó zöld jelzésen visszatértünk az erdőbe és a kezdetben szűk kis ösvényen kanyargó jelzés szép lassan meredek lejtmenetbe csapott át. A lejtő aljához közelítve már messziről csalogatott minket a lobogó tábortűz meleg fénye (41. kép). 

Közvetlen a Mohosi-kis-kút szomszédságában utolsó ellenőrzőpontunkhoz érkeztünk, ahol már nem is időztünk soká, hiszen a közeli cél már nagyon csábított minket. A pecsét begyűjtése után továbbra is a zöld sáv jelzést követtük, mely a meredek falú mély völgy felett indult tovább Éger-völgy felé. Még a fejlámpák fakó fénye mellett is igazán különleges látványt nyújtott a szinte az egész domboldalt beborító zöld mohaszőnyeg, mely igazi különlegessége ezen szakasznak (42. kép).

Hosszan elnyúló, a végére meredeken nekilóduló szerpentinen szép lassan lecsorogtunk Éger-völgybe, majd a túra elejéről más ismerős szakaszon újfent elsétáltunk a tó mellett, majd kisvártatva vissza is érkeztünk a célba. Ekkorra már jócskán éjszakába nyúlt az idő, hiszen elég kényelmesre fogtuk  ezt a kis éjszakai portyánkat, de ennek ellenére felfrissülve és jókedvűen tértünk vissza Teca Mama Kisvendéglőjéhez (42. kép).

Érkezésünket követően természetesen átvehettük a teljesítésért járó kitűzőt és a szép, fotóminőségű oklevelünket, majd a jó munka végeztével finom virsli és sütemény volt a jutalmunk. A célban egyébként még elég nagy volt a nyüzsgés, a kései időpont ellenére a szervezők még jó néhány résztvevő beérkezését várták.

Összességében elmondható, hogy igazán remek kis éjszakai túrán vagyunk túl ismét. Az elején igaz, hogy kissé ránk ijesztett az időjárás, de igazából abszolút nem lehetett rá panaszunk. A kiváló útvonal előre borítékolható volt, hiszen mégis csak egy fordított "Szuadó 40"-ről beszélünk, de mégis teljesen új oldaláról ismerhettük meg a Mecsek éjszakai sötétségébe burkolódzott vonulatait (a Babás-szerkövek egyszerűen meseszép volt). Az itiner, mint mindig első osztályú volt, színes "Cartographia" térkép részletes útvonaltáblázattal, ami alapján könnyedén végig lehetett navigálni a terepen. Ha esetleg mégis valami kérdés adódott volna útközben, akkor kiváló szalagozás segített minket. A szolgáltatás szintén rendben volt, a Lóri kh.-nál található ellenőrzőponton a klasszikus túra menüből ehettünk annyit, amennyi csak belénk fért, a célban virsli és süti volt terítéken, míg útközben kétszer csokit is kaptunk.

Papi pipa 50

Helyszín: Zselic
Táv: 49 km
Szint: 1050 m
Időpont: 2014.09.20.
Rajthely: Ibafa

Bevallom, korábban, amíg még nem jártam a Zselicben kissé vonakodtam tőle, mondván, hogy hegyek híján biztos nem túl élvezetes arrafelé túrázni. Az utóbbi egy évben azonban úgy adódott, hogy néhányszor mégiscsak sikerült ellátogatnom Somogyország szívébe, és most már belátom, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A Zselic hangulatos dombvidéke folyton-folyvást képes valami újdonsággal meglepni, minek köszönhetően mára már nagy lelkesedéssel és izgatottan várom a helyi túrákat. Nem volt ez másképp az idei "Papi pipa 50" alkalmával sem, ahol külön extra motivációt jelentett, hogy az 50-es távot csak 10 évente rendezik meg. Egyértelmű volt, hogy muszáj menni. 

Azonban ahhoz, hogy Andival részt tudjunk venni a túrán előzetesen még egy komoly problémát kellett megoldanunk. Sajnos a "Papi pipa túrák" hagyományosan nehezen megközelíthetőek, a tömegközlekedést legtöbb esetben (mint most is) el lehet felejteni, de szerencsére több napi szervezkedést követően végül is sikerült fuvart találni Pécsről, amiért külön köszönet Sanyinak és Csabának.

A túra kiindulási pontja utóbbi években gyakran váltakozott Ibafa és Terecseny között, míg korábban Bükkösd és Abaliget is vendégül látta a túrát. Rajtunkat idén az Ibafai Pipamúzeum udvarán találtuk, közvetlenül a falu főterén található templom alatt, ahova néhány perccel 6.30 előtt érkeztünk meg (1. kép). 

Rövid készülődést és nevezést követően rögtön útra is keltünk. Keleti irányba haladva a piros sáv jelzésen szép lassan hátunk mögött hagytuk Ibafa házait, majd széles földútra váltva enyhe emelkedőn kapaszkodtunk ki a völgyből (2-3. kép).

A dombtetőn gyalogolva széles kaszálók szélében haladtunk a felkelő Nap első sugaraitól kísérve, míg végül egy elnyújtott jobbkanyar végén már meg is érkeztünk kisibafai ellenőrzőpontunkhoz. Rövid, mindössze 3 km-es szakaszunkat letudva begyűjtöttük első pecsétünket és már indultunk is tovább (4. kép).

Szalagozástól kísérve hamarosan rátértünk a sárga négyszög jelzésére, amin É-re fordulva ismét kissé emelkedő terepen haladtunk előre. Egy kiterjedt erdőirtást megkerülve balra fordultunk és egy elnyújtott emelkedőn kapaszkodtunk felfelé egészen a kék körút jelzésig (5. kép).

A kék körút jelzésen jobbra fordultunk, majd enyhe lejtő mentén egészen a Nagymátéra vezető műútig ereszkedtünk vissza. A műúton balra fordulva néhány méterig koptattuk az aszfaltot, majd jobb kéz felé letérve rögtön kissé meredek kaptatónak gyürkőztünk neki. A dombtetőre felérve rövidesen elérkeztünk a volt Korpádi Erdészház táblájához, ahonnan újfent balra fordulva indultunk tovább. A széles erdei földutat 1-2 helyen kisebb pocsolyák tarkították, de összességében nagyon jól járható volt a szakasz. Pár száz métert és néhány kanyart követően egy éles jobbost véve D-i irányba fordultunk, és hosszan elnyúló egyenes mentén kezdetben zárt erdőben, majd az út második felében már nyílt szakaszon haladtunk egészen Ratkóca-pusztáig (6-7. kép).

Ratkóca-pusztát követően ÉK-felé fordulva szép lassan lejtmenetbe kezdtünk a kissé sáros domboldalban, ahol a völgyben húzódó kis patakig ereszkedtünk le. A csendesen csordogáló vízfolyáson átkelve újfent fölfelé kapaszkodtunk továbbra is a  kék körút jelzést követve, amin hamar meg is érkeztünk a közeli Gorica néhány házból áll kis településére. A falu egyetlen utcájának közepén a harangláb tövében találtuk 2. ellenőrzőpontunkat (8-10. kép).

Pecsételés mellé finom, piros almát is kaptunk, amit megköszönve É-felé haladva búcsút intettünk Goricának. A faluból kiérve széles legelők között kanyarogó úton gyönyörű környezetben fekvő és igényesen felújított tanya előtt sétáltunk el (11-13. kép).

Az egyenesen É-nak tartó, kissé kopottas műúton szép lassan hátunk mögött hagytuk a kövér, zöldellő legelőket, majd a hangulatos völgyben kisvártatva megérkeztünk Kán határába (14-15. kép).

A festői környezetben fekvő csendes kis falucskát, Goricához hasonlóan szintén csak egyetlen utca alkotja, amin egymást érik a szebbnél-szebb hétvégi-, illetve turistaházak. Ámulva sétáltunk végig a kissé emelkedő utcán a sok gyönyörű porta láttán, az ember nem is gondolná, hogy milyen idilli kis helyek bújnak meg a Zselic lankái között (16-19. kép).

A falu közepén igazi kuriózumnak számító kis nádtetős kocsma épült egy hatalmas diófa köré (sajnos zárva volt), mellyel szemben jópofa fatáblák igazítják útba az erre tévedő vándorokat (20-21. kép).

A vendégmarasztaló települést végül Ny-i irányba hagytuk el a kék körút jelzésen, majd a fák közé betérve kisvártatva meredek emelkedő tornyosult előttünk. A kaptató leküzdését követően jobbra fordulva szép lassan békésebbé szelídült a táj. Egy vadkerítés mentén haladva kitartóan É-nak tartottunk. A korábbi napok esőzéseinek szinte nyoma sem látszott a széles földúton, melyen haladtunk, így jó tempót tudtunk diktálni. Hamarjában egy "Y" elágazáshoz érkeztünk, ahol csatlakozott jelzésünkhöz a szemből érkező Dél-Dunántúli Kéktúra, majd az egybefonódó két jelzést követve  Ny-nak tartottunk. Mintegy 200 méter megtétele után kis időre hátrahagytuk jelzéseinket és rövid kitérőt tettünk Hollófészekhez (358 m), a Zselic legmagasabb pontjához (22. kép).

Az újabb ellenőrzőpont felkeresése után visszatértünk korábbi jelzéseinkhez és ragaszkodva a korábbi, Ny-i irányhoz egyenesen továbbindultunk. A fák közül kiérve rövid ideig nyílt terepen haladtunk széles mezők és kukoricaföldektől kísérve. Hollófészektől fokozatosan ereszkedő lejtőn haladtunk, mely végül a kék sáv leágazójánál laposodott ismét el. Ezen a ponton kihelyezett táblák és kék tölgyfalevél jelzés adta tudtunkra, hogy már a Fekete István emlékösvény útvonalán járunk (természetesen  kék körút és már egy ideje kísérő kék négyszög jelzés továbbra is velünk maradt). Néhány száz méter megtétele után kisvártatva a festői környezetben fekvő Nagymáté-vendégházhoz érkeztünk (23. kép).

A gazdasági épületek és a Fekete István Füvészkert mellett elhaladva keskeny betonút vezet park közepén büszkén nyújtózkodó vadászház épületéig, ami előtt kis kerti tó és egy méretes szarvas szobor található (24-25. kép).

A főépülettől szűk, kavicsos ösvény mentén található Fekete István szobra, majd néhány méterrel arrébb, egy hangulatos filagória alatt már 4. pontunk fogadott minket. A kis faépület teteje alatt kedves pontőrök és némi frissítő is várt ránk. Víz, citromszörp és Balaton Szelet volt a menü, amit jóízűen el is fogyasztottunk (26-28. kép).

Rövid pihenőt követően egészen a kék sáv elágazójáig sétáltunk vissza, amin balra fordulva enyhén lefelé ereszkedtünk. Az erdei szakaszt hamarjában nyitott gerinc váltotta fel és az ellaposodó úton immáron síkban haladtunk, mígnem a Tatárugrató elágazásához érve a balra forduló jelzés újfent lejteni kezdett. Rövid sétát követően jobb kéz felől feltűnt a kék kereszt jelzése, amire rátérve enyhén meredek lejtőn egészen az Éger-kútig ereszkedtünk le. A forrás melletti padoknál serénykedő pontőrök éppen szalonna, illetve pácolt húsok sütögetéséhez készültek elő, míg a hideg forrásvízben már behűtve álltak a házi sörök. Meg kell hagyni, tudnak élni. Nekünk sajnos csak nápolyi jutott a pecsételés mellé, pedig szívesen maradtunk volna míg kisülnek a finom falatok (29-31. kép). 

Így viszont nem volt más hátra, mint, hogy folytassuk a túrát. Visszakapaszkodva a kékre tovább ereszkedtünk lefelé egészen a műútig. Az aszfalton átkelve kissé benőtt, sáros úton követtük a Dél-Dunántúli Kéktúra jelzését, végig vadkerítés mellett haladva (32. kép).

A kerítés végéhez közeledve rátértünk a néhány méterre futó, igen sáros földútra, majd rögtön ki is értünk a korábbi műútra. Kiskövesd (mindössze egyetlen házának) érintésével hosszas aszfaltkoptatásba kezdtünk. Hosszan elnyújtott emelkedőn hagytuk hátunk mögött a völgyet, majd egy éles jobb kanyart követően máris megérkeztünk Kövesdre. A fából készült harangláb mellett, hatalmas hársfa alatt volt következő pontunk (33-34. kép).

A szebb napokat is látott település maroknyi épületének búcsút intve meredek falú lösz szurdokban ereszkedünk lefelé. A szép lassan egyenletessé váló terepen egy vadvirágos réthez érkeztünk, ahol előbb egy jobbost, majd néhány száz méterrel arrébb egy balos kanyart véve lassacskán újabb elnyújtott emelkedőnek vágtunk neki. Az akadályt abszolválva már meg is érkeztünk Szabásra. A kihalt falu határában újfent találkoztunk az Éger-kútnál érintett kék kereszttel, majd végigcsorogtunk a magára hagyott, romos házak között vezető földúton (35-36. kép).

A falu Ny-i végében, 7. pontunkon ismét begyűjtöttünk egy igazoló pecsétet, illetve mellé még egy müzliszeletet is és már indultunk is tovább. Rövid, átvezető erdei szakasz után széles legelő mentén sétáltunk a nyitott domboldalban, ahonnan gyönyörű kilátásunk nyílott a völgyben elterülő Csebény településére (37-38. kép).

A nézelődést követően visszatértünk a fák közé és hosszasan, majd 2,5 km-en át haladtunk É-i irányba a Dél-Dunántúli kék jelzésén klasszikus erdei utakon. Korábbi félelmeink dacára az út végig jól járható volt, sárnak nyomát sem láttuk. Egy nemrégiben épített esőbállóhoz érve búcsút intettük a kék jelzésnek és a kék keresztre váltva hosszasan ereszkedtünk egy vadkerítés mentén. Csak úgy mint, az egész túra során ezen a szakaszon is rengeteg gombát láttunk szerte az erdőben, mely színesre festette az avarszintet. Színes kis "túratársainktól" kísérve még egy utolsó, kissé meredekebb emelkedőnek veselkedtünk neki, mely tetejében ismét jelzést váltottunk és immáron a kék négyszög jelzést követve D-felé fordultunk. A földút szép lassan nekilódulva folyamatos lejtmenetbe csapott át, amin egészen a festői szépségű Sas-rétig ereszkedtünk le (39-42. kép).

A völgybe leérve rögtön a gyönyörűen felújított, patinás vadászkastély mellett bukkantunk ki az erdőből, mely méltán kedvelt célpontja a zselici túrázóknak (43. kép).

A büszkén feszítő sárga épület előtt rátértünk a hangulatos platánsor műútjára, és DK-felé sétálva elhaladtunk a szintén kellemes fekvésű erdei iskola előtt, majd kisvártatva átkeltünk a kis tó fahídján.  Az aprócska sziget D-i csücskében, terebélyes fűzfa lehulló lombaja alatt hangulatos kis filagória bújt meg, ami 8. ellenőrzőpontunknak adott otthont (44-45. kép).

Újabb pecsét, újabb csoki, majd ismét irány a platán sor. A vadászkastély előtt balra forduló műút vonalát még hosszasan követve rátértünk a piros négyszögre, amin kisvártatva kereszteztük a kisvasút nyomvonalát, majd elhúzódó emelkedőn szép lassan hátunk mögött hagytuk a völgyet (46-47. kép).

Néhány elnyújtott kanyart követően széles erdőíráshoz érkeztünk, ahol letértünk az aszfaltcsíkról és a kerítésen átmászva már ismét terepen haladtunk. Gyors bal-jobb kanyarkombináció után meredek lejtőn ereszkedtünk lefelé a tarvágáson keresztül, mígnem kisvártatva újfent kerítést másztunk (48. kép).

A lejtő aljába érkezvén áthaladtunk a vadkerítés nyitott kapuján, majd balra fordulva rátértünk a kék kör jelzésre. Rövidesen meg is érkeztünk a közeli Aligvár-forráshoz, ahol a 9. ellenőrzőpontnál kódot jegyeztünk fel az itinerünkbe. Előzetesen figyelmeztettek, hogy a forrásból ne igyunk, mert nem kívánt folyamatokat indíthat be szervezetünkben, így ezt most kihagytuk (49. kép).

Visszatérve a piros négyszögre pillanatok alatt megérkeztünk Terecsenybe. A falu végi Zrínyi kulcsosházban (Dél-Dunántúli Piros Túra igazolóhely) jubileumi, 10. pontunkhoz érkeztünk, amit néhány szem pogácsával ünnepeltünk meg, mellyel a figyelmes szervezők kedveskedtek nekünk (50-51. kép).

Kis falatozást követően ismét úton voltunk. A kulcsosháztól ÉNy-felé továbbindulva balra fordultunk az első, kissé emelkedő utcán. Néhány méter megtétele után kifogyott talpunk alól a betonút, helyette széles földút vezetett fel közeli dombtetőre. Az egykori vasúti épülethez érve balra fordultunk a piros sáv jelzésén és igen hosszan, nagyjából 5 km-en át gyalogoltunk az egykori vasútvonal nyomvonalán. Az egész túrát tekintve lényegében csak itt találkoztunk jelentősebb mennyiségű sárral, viszont itt aztán akadt rendesen. A sok helyen nehezen járható szakasz gondoskodott róla nehogy tiszta cipővel megússzuk aznapi túránkat. Némi vigaszként a bal kéz felől húzódó völgyben megbújó tavak látványa csempészett némi színt a kissé küzdelmes etapba (52-52. kép).

Végül csak túljutottunk ezen a szakaszon is és az almamelléki műútra érkeztünk ki. Jobbra fordulva az országúton, íves kanyar mentén érkeztünk meg az Almamelléki Kisvasút épületéhez (53. kép).

Utolsó ellenőrzőpontunk a Kisvasút Múzeum épületében találhattuk. Amíg hitelesítették az itinerünket lehetőségünk nyílott térítésmentesen megtekinteni múzeum aprócska (összesen 1,5 szobányi) tárlatát is. Kifelé menet magunkhoz vettünk még egy utolsó csokit és miután megnéztük az udvaron várakozó szerelvényeket is, visszatértünk a műútra (54-56. kép).

A kisvasutat hátunk mögött hagyva már különösebb kihívásokat nem tartogatott számunkra a túra. Végig az országúton haladva visszatértünk a piros jelzésre, amin előbb egy kisebb emelkedőt abszolválva nemsokára átkeltünk a vasúti sínek felett, majd a néhány méterre arrébb lévő elágazásnál Ibafa felé fordultunk (57-58. kép).

A majd 2,5 km-en át lustán kanyargó aszfaltcsík, klasszikus zselici lankák között szép lassan visszavezetett minket Ibafára (59-61. kép).

A falu főterén átkelve már csak néhány méter volt még hátra és vissza is tértünk a Pipa Múzeumhoz (62-63. kép).

A múzeum udvarán átvehettük a teljesítésért járó egyedi (jubileumi) kitűzőt és a felkínált zsíros kenyerek mellé még egy ital kupont is kaptunk, amit a helyi kocsmába fogyaszthattunk le. Hát igen az a bizonyos helyi kocsma....azt hiszem nem mehetünk el szó nélkül emellett a vendéglátóipari gyöngyszem mellett. Az italokat egy kis ház rácsozott ablakán keresztül adják ki, de a kocsma fedett helysége lényegében egy kiszuperált Ikarusz busz :) (64-65. kép).

Jót mulattunk rajta, ez még így kellett egy tökéletes nap megkoronázására. Mert ahhoz kétség nem férhet, hogy ez a jubileumi "Papi pipa 50", melyet csak 10 évente rendeznek meg egy nagyon jól sikerült túra volt. Eddigi zselici túráim legszebb, legkomplettebb és legtöbb látnivalóját felsorakoztató útvonalához volt szerencsém, melyen felkerestük Gorica és Kán elbűvölő kis falvait, meghódítottuk a Zselic legmagasabb pontját, jártunk a gyönyörű Nagymátéi vadászlaknál és a csodálatos Sas-réti vadászkastélynál, felkutattuk az Éger-kút és az Aligvár-forrás forrásait, valamint tiszteletünket tettük az Almamelléki Kisvasútnál. Tartalmas program az biztos. Az útvonal végigjárásához egyébként első osztályú itinert is kaptunk, 3 oldalas szöveges leírással és egy A4-es méretű, fekete-fehér, de jól követhető térképpel, ami alapján könnyedén végig lehetett navigálni. És mialatt a Zselic gyönyörű dombvidékén kalandoztunk, a szervezők végig a kedvünkben járva sok finomsággal halmoztak el az egyes pontokon, tehát az ellátásra abszolút nem lehet panaszunk. Gyönyörű tájak, első osztályú szolgáltatások, nagyszerű idő, kell ennél több?