2015. február 21., szombat

PITE 30

Helyszín: Mecsek
Táv: 30,8 km
Szint: 930 m
Időpont: 2015.02.21.
Rajthely: Abaliget


Már jócskán benne járunk a februárban, mégis idáig kellett várnom, hogy részt vehessek az idei első mecseki túrámon. Be kell vallanom, azért már nagyon hiányoztak az ismerős erdők, hegyek-völgyek és azok minden rejtett bája, mert a Mecsek azért mégis csak "A Mecsek". A történethez hozzá tartozik, hogy a "PITE 30"-nál azért vannak szebb vonalvezetésű túrák is errefelé, de panaszra igazán itt sem lehet okunk, hiszen a túra így is tartogatott számunkra látnivaló bőven. Ezúttal is egy remek hangulatú, klasszikus téli túrában lehetett részünk, ahol helyenként térdig érő hóban küzdöttük magunkat előre a Mecsek hófehér erdein át. Ez utóbbin kicsit meg is lepődtünk, mert a napsütéses, szürke városból nézve az ember nem is gondolná, hogy mennyi hó van még fent a hegyekben. A negyedik "PITE 30"-amra készülve mondhatni már rutinosan kerestük fel Abaligeten a Hotel Barlang kissé szocreál megjelenésű épületét, melynek tágas fogadótermébe betoppanva rögtön túl is estünk a kötelező formaságokon (1. kép).
Azt követően, hogy kézhez kaptuk, vettetünk néhány rögtönzött pillantást a jól megszokott kiválóan követhető, fekete-fehér térképünkre, majd miután konstatáltuk, hogy az útvonal a korábbi évekhez képest továbbra sem változott, fogtuk magunkat és nekiveselkedtünk a hosszú távnak (30,8 km). A hotel jeges lépcsőin leevickélve kisétáltunk a téliesített Abaligeti-tó partjára, majd az üresen tátongó tómeder mellett a közeli cseppkőbarlangig sétáltunk. Itt egy jobbost véve csatlakoztunk a kék sáv - sárga sáv - kék négyszög egybefonódó jelzéséhez, melyen előbb elsétáltunk a Denevér Múzeum előtt, majd megkezdtük a kapaszkodást a hirtelen emelkedő hegyoldalban (2-3. kép).
Az egyre magasabbra kapaszkodó, szűk ösvény vonalát követve nemsokára hátunk mögött hagytuk a lábunk alatt elterül tó környékét, majd néhány gyors kanyarváltást követően fel is értünk a gerincre (4. kép).
A békésebbé szelídülő terepen búcsút intettünk a kék sáv - sárga sáv kettősének, majd a továbbiakban már csak kék négyszöget követtük. Az idő közben ébredező napsütésben kissé havas, de ezért még jól járható erdei utakon egy darabig szintben haladtunk előre, majd mire már épp kezdtünk volna hozzászokni a terepviszonyokhoz rövidesen lejtmenetbe fordult át az út (5 kép).
Rövid ereszkedést követően egészen a Nyáras-völgy aljában húzódó keskeny szekérútra értünk le, ahol a kék négyszög - kék háromszög kereszteződésében nagy meglepetésünkre első ellenőrzőpontunk fogadott minket (6. kép). 
Kissé váratlanul ért minket pontőrünk felbukkanása, ugyanis még jóval arrébb, csak Viganvárnál kellett volna találkoznunk vele, de mint megtudtuk fájós bokával csak idáig jutott. No, de sebaj, a legjobb családokban is megesik az ilyen. Miután begyűjtöttük az igazolást továbbindultunk korábbi jelzésünkön, melyen rögvest a Nyáras-patakkal találtuk magunkat szemben. A vízfolyás felett átívelő fahidat még rozogának sem mondanám, mert tulajdonképpen két és fél gerendát leszámítva egyáltalán nem is volt híd. Ezért néhány méterrel lejjebb, pár kiálló követ igénybe véve keveredtünk át a túlsó partra (7-8. kép).
Túljutva a rögtönzött akadályon visszatértünk a keskeny erdei útra és rövidesen kapaszkodásba kezdtünk. Ezen a szakaszon elég nagy hó fogadott minket, ami tovább nehezítette az előrejutást, de mi azért kitartóan küzdöttük magunkat előre. Nemsokára egy "Y" elágazáshoz érkeztünk, ahol jelzés és szalagozás híján mi a baloldali utat választottuk. Az egyre meredekebbé váló hegyoldalban kapaszkodva rövidesen keresztbe dőlt fák zárták el az utat, melyet a fakitermelés következtében hanyagul hátrahagytak. Kikerülve az úttorlaszokat hamarosan felértünk a hegytetőre, ahol kisvártatva csatlakoztunk a tékozló kék négyszöghöz (nagyjából 500 méteren át haladtunk vele párhuzamosan az "Y" elágazást követően). A gerincen haladó úton kezdett egy kissé eluralkodni a sár, de nagy szerencsékre nem tartott túl hosszan ez a szakasz és nemsokára már a Viganvár felé kanyargó műútra tértünk rá (9. kép).
Balra fordulva a kígyózó aszfaltcsíkon rövidesen kiértünk a fák árnyékából és a szikrázó napsütésben fürdőzve a volt IV.-es akna nyitott tisztása mellett sétáltunk. Néhány métert követően szembetalálkoztunk a Hetvehely felé igyekvő piros négyszöggel, majd egy elnyújtott bal kanyar mentén elméletben meg is érkeztünk első ellenőrzőpontunkra (10. kép).
Az út mellett magányosan, de büszkén nyújtózkodó, fehére meszelt, harangláb (Dél-Dunántúli Piros Túra igazolópont) a valamikori Petőczpuszta településének emlékét őrzi, melynek helyét a uránbánya IV.-es légaknája vette át (11. kép).
A Viganvárt követően nemsokára egy balra forduló mellékút aszfaltján rátértünk a piros sáv jelzésére, melyen sűrűn kanyarogva már a Jakab-hegy elnyúló É-i lejtőit jártuk. A lustán kapaszkodó utat követve rövidesen egy nagyobb erdőirtás mellett haladtunk el, ahol a magas fák hiányában kicsit kitekinthettünk a Mecsek távolba vesző vonulataira (12. kép).
Igen különös érzés volt ezen a szakaszon sétálni, hiszen mintha az évszakok váltogatták volna gyors egymásutániságában egymást minden egyes kanyarban. Ahogy a műút aszfaltját koptatva haladtunk előre, úgy a napsütötte szakaszokon kellemes meleg és szinte már tavaszi idő lengett körül minket, ezzel szemben az árnyékos részeken csípős hideg várt ránk és vastag jégpáncél borította az utat (13. kép).
Egy enyhe balos lejtő mentén végül szembetalálkoztunk a Petőczakna felől érkező kék sávval, amellyel közösen, jobb kéz felé letértünk a műútról és egy széles erdőirtás aljában a Jakab-hegy meredekebb lejtői felé vettük az irányt. Rövid sík szakaszt követően betértünk az erdőbe, ahol aztán rögvest meg is kezdődött a hegymenet. A vastag hóban taposva szép lassan nekifeszültünk az előttünk tornyosuló meredek emelkedőnek. azonban mielőtt még túlságosan bemelegedtünk volna a combos kaptatón egy rövidke, "szelektív" pihenőt iktattunk be a túrába, hiszen nem messze az erdő szélétől a Pálos-kút szépen kiépített forrásához érkeztünk (14. kép).
Érdekesség, hogy a 2002-ben felújított, bő vízhozamú forrás kifolyójától nem messze az eredeti, 1950-ben épült forrás jó állapotban megmaradt maradványai is fellelhetőek (15-16. kép).
A Pálos címerrel díszített kútból kifolyó víz a lejjebb található Rigó-forrás és Bükkösi-forrással egyetemben a közeli Viganvári-patakot táplálják. Amint megérkeztünk a csobogó forráshoz, rögtön megcsapta orrunkat az erős hagymaillat, ami csakis egy dolgot jelenthetett. Bizony a Mecsekben beköszöntött a várva-várt medvehagyma időszak, melynek első, zsenge hírmondói a kifolyóvíztől feláztatott avarban már elő is bújtak. Szedtünk is belőle egy jó marékkal megspékelve egy kicsit otthonról hozott szendvicseinket, melyek ettől igazán fenséges fogássá avanzsálódtak (17. kép).
Rövid kulináris kalandozásunkat követően visszatértünk a kék sáv küzdelmes kaptatójára, amin D-felé tartva folytattuk tovább a hegymenetet. Amíg a lábaink annyira nem élvezték a konstans hó taposást, addig a szemeinknek káprázatos látványt nyújtott a kopasz fák alatt hosszan elterülő fehér dunnaréteg, mely érintetlensége szinte csalogatta az embert, hogy belevetődjön (18. kép).
Egy utolsó bal kanyart követően végül kiértünk a magas fák közül és egy széles erdőirtáson átvágva felértünk a gerincre, ahol rögtön csatlakoztunk is a Jakab-hegyi tanösvény útvonalához. Kicsit csodálkozva néztük, hogy erdei utakhoz mérten szokatlan módon el volt tolva a hó, így igen kellemes és könnyen járható etapnak néztünk elébe (sokszor a városban nincsenek ilyen tiszta utak). Sajnos azonban semmi nem tart örökké és pár száz métert követően vége szakadt a jó világnak és a magas hóban kanyargó, csúszós, jeges traktornyom egyenetlen vonalán haladtunk tovább előre. Idővel azért kissé normalizálódtak a terepviszonyok és a bal kéz felől kísérő halomsírokat követően nemsokára újabb elágazáshoz érkeztünk. Ott búcsút intettünk a kék háromszög Sas-fészek felé forduló jelzésének, mely meredek ereszkedésbe kezdve DNy-felé nyargalt tovább a Jakab-hegy vörös sziklái között (19-20. kép).
Mi maradva a gerincen tartottuk tovább korábbi irányunkat és rövidesen a Zsongor-kő felé vezető ösvény leágazójához értünk. A gyönyörű sziklakilátóhoz vezető egyedi jelzéseket nemrégiben újították fel ezen a szakaszon, ami mellé még hangulatos erdei pihenőt is építettek (21. kép).
Ezúttal ellenálltunk a varázslatos atmoszférájú kilátópont hívogató közelségének és az ösvényünkön maradva a K-felé fordultunk. Az előttünk húzódó hosszú egyenes mentén már csak néhány száz méternyit kellett abszolválnunk a csúszós hóban és kisvártatva a Jakab-hegy tetejét ékesítő Pálos kolostor vöröslő romjaihoz érkeztünk. Ellenőrzőpontunk a vele átellenben található, esőbeállóval egybeépített kilátó tövében várt ránk, így a nyitott tisztáson (és az azt borító, helyenként térdig érő havon) keresztülvágva gyorsan mi is odasiettünk, hogy begyűjtsük második pecsétünket is (22-23. kép).
Az igazolás mellé még egy szelet csokit is kaptunk, amit zsebre vágva már indultunk is tovább. Maradva a kéken érzékeny búcsút vettünk a kilátótól és a tartva a K-i irányt rövidesen egy széles erdei útra tértünk rá (24. kép).
A Jakab-hegy tetejét körülölelő, egykori kelta földvár sáncain átkelve a terep lassacskán lomhán induló ereszkedésbe kezdett. Majd 1 kilométeren át kanyarogtunk előre így, a hegy K-i lejtőinek könnyed vonalát követve, mígnem egy balos kanyart követően hirtelent lendületes lejtmenetbe csapott át az út.  A sár és hó bizarr egyvelegét taposva pillanatok alatt leérkeztünk a lejtő aljába, ahol az utunkat keresztező tartó piros sávval mit sem törődve maradtunk a Szuadó-nyereg felé tartó széles földúton. A hagyományosan dagonyázós szakaszon szerencsére ezúttal inkább a hóé és a jégé volt a főszerep, így különösebb probléma nélkül értük el a Szuadó-völgyet Éger-völgytől elválasztó nyerget (25. kép).
Közvetlenül azután, hogy elsétáltunk az út melletti tisztáson álldogáló magányos faház (Dél-Dunántúli Kéktúra igazolópont) előtt, rögtön keresztezte utunkat az imént említett két völgy vonalán végigszaladó kék kereszt jelzés, majd azt követően hosszúra nyúló emelkedőnek veselkedtünk neki a Vörös-hegy irányába (26. kép).
A nem túl meredeken, de kitartóan kapaszkodó út napsütötte részein szép számban lepték el a partoldalt a frissen nyíló illatos hunyor (Helleborus odorus) sárgás-zöld virágai, míg helyenként hóvirág (Galanthus) és a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus) pirosló termése csempészett egy kis színt a téli fehérségbe (27-28. kép).
Kitartó kanyargást követően végül a Farda-keresztnél, ahol a zöld háromszög keresztezte utunkat értük el a Vörös-hegy tetejét (29. kép).
Onnét továbbindulva még egy minimális szintkülönbség várt ránk, amit tulajdonképpen szinte észrevétlenül tudtunk le, miközben az ÉK-re tartó, havas utat követtük. Végül egy elnyújtott tisztás széléhez érve jobbra fordultunk, majd pár métert megtéve felértünk a Rózsa-hegyre (30. kép).
Amint átbuktunk a hegytetőn, hirtelen lendületes ereszkedésbe kezdett az út, melyet követve gyors tempóban indultunk meg lefelé. Néhány kanyart követőn rövidesen egy sorompó állta utunkat, amelyet megkerülve Remete-réthez érkeztünk, amitől már csak az előttünk elterülő Orfűi út választott el. Óvatosan átkelve az úttesten, a fehérlő domboldal felé vettük az irányt, melynek tetejébe a jellegzetes formájú, faszerkezetes esőbeálló várt minket (31. kép).
Továbbra is a kék sáv jelzésen maradva elsétáltunk az erdei játszótér szélében és Orfű felé vettük az irányt (32-33. kép).
Hamarjában átkeltünk a Lapis felé tartó aszfaltúton, majd egy rövid felvezető szakaszt követően már az Orfűi út fölé magasodó, meredek domboldalban kígyóztunk tovább előre. Végig méretes víznyelők, mély völgybevágások és hirtelen ereszkedő lejtök szegélyezték keskeny ösvényünket, melyen lavírozva kitartóan követtük a lábunk alatt húzódó országút vonalát. A DNy-i kitettségű, napsütéses domboldalakon átmenetileg kissé visszább szorult a hótakaró, ezáltal újfent lehetőségünk nyílt, hogy gyűjtsünk egy keveset a frissen előbújó, zsenge medvehagymából (34. kép).
Kis idő elteltével, amint bal kéz felől csatlakozott hozzánk a zöld kereszt és a műúttól eltávolodva ÉK-felé fordultunk, ismét a hóé és sajnos a sáré lett a főszerep. Az erdei utak olyannyira járhatatlanok voltak, hogy helyette inkább az útszéli, hófedte avart választottuk. A Büdöskúti-völgy tetejéhez érkezve aztán még a sárga kereszt is csatlakozott hozzánk, így a három egybefonódó jelzés meredek lejtőjét követve ereszkedtünk le a festői szépségű völgybe. A völgy aljába érve rögtön elhaladtunk a hely névadó forrása mellett, majd a tőle pár méterre átívelő hídon átkelve rövidesen meg is érkeztünk 3. ellenőrzőpontunkhoz (35. kép).
A Büdös-kúti kulcsosház lábánál található tűzrakó helynél gyorsan begyűjtöttük az aktuális pecsétünket, ami mellé még valami piskótás édességet is kaptunk, majd rövid pihenőt követően nekiveselkedtünk az előttünk magasodó hegyoldalnak (36-37. kép).
Kék sáv jelzésünk keskeny ösvénye hirtelen nekilódulva meredeken kapaszkodott ki a völgyből, de amilyen elánnal nekiindult, olyan hamar véget is ért. Felérve az emelkedő tetejébe már jóval békésebbé szelídült a terep és egy jó darabon szintben haladtunk tovább a széles erdei úton. Csupán csak a sár volt az egyetlen zavaró tényező, de abból jutott rendesen. Még tovább nehezítette a dolgot, hogy fakitermelés zajlott a területen, ezért az erdei munkagépek által összejárt úton nem volt egy leányálom haladni. Összességében mégis hamar túljutottunk ezen a szakaszon is és hamarosan egy keskeny ösvényre váltva már lendületes lejtőn ereszkedtünk lefelé. Nem tartott sokáig a lejtmenet, mert pillanatok alatt leértünk az Erdei-kereszthez, mely frissen festett fa keresztje a Lapist Vágotpusztával összekötő széles erdészeti út mentén található (38. kép).
Ezen a ponton érzékeny búcsút vettünk a régóta kísérő kék sávtól és a sárga sávon balra fordulva megindultunk Vágotpuszta irányába. Hosszasan követtük a klasszikus erdei szakaszokon átívelő széles földút vonalát, melynek monotonítását helyenként erdőirtások szakították meg. Majd 3 és fél kilométeren át kígyóztunk kitartóan É-i irányba haladva, míg végül a fák közül előbújva felbukkant előttünk Vágotpuszta maroknyi házból álló magányos települése. A házak közül már messziről kitűnt a fehérre meszelt, jellegzetes harangláb, mely az 56'-os forradalom mecseki eseményeinek állít emléket (39. kép).
Miután betértünk a házak közé rögtön végigsétáltunk a néhány méternyi "főutcán", majd a falu szélében balra fordulva visszatértünk a fák közé (40. kép).
Maradva a sárga sávon hamarosan egy könnyed lejtő mentén ereszkedésbe kezdtünk következő állomásunk, Bános felé. A hagyományosan dagonyázós szakasz ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, hiszen sárdagasztásból most is jutott rendesen. Szerencsére azonban mindig akadt egy járható ösvény, így viszonylag minimális plusz teherrel a bakancsunkon megúsztuk a történetet (41. kép).
Nagyjából 2 km-t követően végül kiértünk a fiatal fák közül és egy kopott földútra váltva már felsejlett előttünk Bános közeli települése. Széles szántóföldek mellett haladva toronyiránt tartottuk a házak felé vezető út vonalát, amelyről ha ÉNy-felé eltekintettünk még a Magyarhertelend határában található Napszentély-kilátó büszke tornyát is felfedezhettük a látóhatár szélében. Bános már tényleg csak egy hajításnyira volt, így szinte pillanatok alatt aszfaltra cseréltük a földutat és már meg is érkeztünk a település központjába, ahol egy filagória alatt megbújva várt ránk 4. pontunk. Túl sokat nem szerettünk volna elidőzni a pontban, ezért az igazolással, illetve egy Sport szelettel gazdagabban rögvest tovább is álltunk (itt egy rövid időre búcsút intettünk a sárga sávnak) és a falut műúton elhagyva hosszas aszfaltkoptatásnak kezdtünk (42. kép).
Miután megmásztunk egy kisebb dombot, hosszan elnyújtott ereszkedésbe kezdtünk egészen Mecsekrákosig, miközben jobb kéz felől legelésző lovak és hatalmas karámok mellett haladtunk el (43. kép).
Mecsekrákos házai közé beérve újfent csatlakozott hozzánk a Lóri-völgy felől érkező sárga sáv, amivel kiegészülve egészen a falu központjáig gyalogoltunk be. Ott balra fordulva elsétáltunk a helyi iskola épülete előtt, majd egy hosszú egyenes mentén túránk legunalmasabb szakasza következett (44. kép).
Unalmas szakasz mert a hosszúra nyúló, egyhangú aszfaltkoptatás közepette kezdetben az Ady Endre utca szűk betonútját követ jó darabon hétvégi-, illetve lakóházak között haladtunk, majd egy rövid fás szakaszt követően nagy ívben megkerüljük az Orfűi tavat (45. kép).
A Malommúzeum érintésével tettünk egy nagy "vargabetűt", amellyel majdnem az Orfűt átszelő főútig kanyarodtunk ki, de mielőtt elértük volna az országutat egy rövid kitérőt iktattunk be a zöld sáv mentén, hogy a közeli Mecsekházához látogassunk (46. kép).
A népszerű turisztikai központ felé tartva folyamatosan szállingóztak velünk szembe a túratársak, akiket bőszen kerülgetve hamarosan mi is megérkeztünk a kulcsosházként is üzemelő épület mellé, ahol utolsó ellenőrzőpontunk fogadott minket. A pihenőpadok mellett, lobogó tábortűz társaságában begyűjtöttük utolsó pecsétünket is, ami mellé természetesen járt a PITE túrák lassan védjegyévé váló téli fagyi is. A közelgő cél csábításának engedve nem időztünk soká a pontban, hanem újult erőre kapva nekivágtunk az utolsó, bő 4 kilométernek (47. kép).
Visszasétáltunk egészen a falut átszelő Kossuth Lajos utcáig, amin jobbra fordulva már a sárga kereszt vezérelt minket utunkon. A Balázs-hegy lába alatt elsétáltunk az Orfűi-tó kihalt strandja mellett, majd az első leágazásnál balra fordultunk a kempingek irányába (48-49. kép).
Rövidesen elhaladtunk a hegyoldalban megbújó Sárkány-kút forrása alatt, majd a minigolf pálya érintésével már a Pécsi-tó D-i partjának hólepte sétányán gyalogoltunk (50-51. kép).
A kempinghez közelítve hirtelen búcsút intettünk a Tekeres felé kanyarodó műútnak és egy éles bal kanyart véve rátértünk a kék kör jelzésre (52. kép).
A Zipernovszky-forrás tágas rétjének szélében haladva egyenesen az erdő felé vettük az irány, ahova betérve rövidesen küzdelmes kaptatóval néztünk farkasszemet. A magas fák alatt húzódó keskeny ösvényen hirtelen igencsak nekilódult a terep, de az utolsó kilométereken már semmi sem tarthatott vissza. Miután az akadályt sikeresen véve felértünk a gerincre csatlakoztunk a kék kereszthez, melynek jelzése mentén szinte rögtön rövid ereszkedésbe kezdtünk az alattunk húzódó Abaligeti útig. Óvatosan átkelve az országúton, egy széles szántőföld mellett haladva kicsit még dagonyáztunk a cél előtt, nehogy már tiszta bakanccsal térjünk haza, majd a műutat kísérő domboldalba felkapaszkodva egy keskeny, erdei ösvényre tértünk rá (52. kép).
A kissé letaposott, sáros-csúszós ösvényen jódarabon párhuzamosan haladtunk a jobb kéz felől húzódó aszfaltúttal, mígnem egy enyhe lejtőt követően leereszkedtünk az út mellett csordogáló kis patak medréig. A vízfolyás szélében kanyarogva meglepően jó terepviszonyok fogadtak minket, sár szinte semmi nem volt (ami igencsak ritka ezen a szakaszon), így egy kicsit be is gyorsultunk a végére. Nem telt bele sok idő és a fák között már megpillantottuk Abaliget első házait, de mielőtt beértünk volna a településre egy kis terepi munka akadt még számunkra. Egy rövid, de meredek emelkedőnek nekifeszülve megkerültünk egy kerítéssel körülvett épületet, majd a lejtmenetbe forduló terepen rövidesen az Abaligeti-tó mellett bukkantunk ki az erdőből (53. kép).
Tulajdonképpen ez már a túránk végét is jelentette, hiszen onnét már nem volt túl sok hátra. A cseppkőbarlang bejáratának érintésével gyors megkerültük a tavat, majd a hotel bejáratához érkezve már csak néhány lépcsőfok választott el minket a céltól (54-55. kép).
Betoppanva a célba már népes túrázó sereg gyülekezett a terem közepén felállított asztalok körül, ahol bő kézzel mérték a finom zsíros kenyeret és a meleg teát (56. kép).
Átverekedve magunkat a tömegen a rendezői asztalhoz siettünk, ahol rövid sorban állást követően átvehettük a jól megérdemelt emléklapot és a teljesítés számával változó "gombás" kitűzőnket (4. alkalomra nekem most a Császárgomba jutott), majd a túra megkoronázásaként jöhetett a jól megszokott, finom almás pite.
Összességében ismét remek napot zártunk, én jól éreztem magam a túrán. Az égiek kegyeikbe fogadtak minket ezen a februári szombaton és a verőfényes napsütésben igazi túrázós időben járhattuk Mecsek vadregényes tájait, mely ezúttal gyönyörű szép téli arcát mutatta számunkra. Az útvonal kellemes volt, és nem túl megerőltető, egyedül talán csak a Jakab-hegy ÉNy-i lejtői jelentettek némi kihívást. Mondjuk a Bánoson és Orfűn tekergő műúttól szívesen eltekintettem volna, de ezzel sajnos nincs mit tenni. Szalagozással és előzetes terepbejárással nem nagyon vesződtek a szervezők, ami mondjuk a kék négyszögnél nem lett volna egy hátrány, de a jól követhető itiner segítségével összességben azért könnyedén végig lehetett navigálni a túrán. Szolgáltatást tekintve sokat fejlődött a túra az elmúlt évekhez képest, most már kifejezetten elfogadható, az almás pite meg mindig külön öröm. Köszönjük a túrát! :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése