2015. március 21., szombat

Julianus 50

Helyszín: Börzsöny
Táv: 54,0 km
Szint: 1600 m
Időpont: 2015.03.21.
Rajthely: Nagymaros


Nem állítanám, hogy rutinos túrázója lennék a Börzsönynek, hiszen mind ez idáig csupán két alkalommal vettem részt teljesítménytúrán az Északi-középhegység eme szegletében, de ez idő alatt annyit határozottan sikerült megállapítanom, hogy a Börzsöny személyében egy olyan vadregényes vidékről beszélünk, ahova feltétlenül érdemes visszatérni. Így kapva-kaptam is az alkalmon, hogy a hátunk mögött hagyott hétvégén épp a környéken jártam, és Bélával közösen ki is néztük magunknak a "Julianus 50"-et. Mivel mindketten újoncok voltunk a rendezvényen nem tudtuk, hogy mire is számíthatunk majd a túra során, ezért a TTT honlapon előzetesen kicsit ráirodalmaztunk a dologra, ahol aztán olvastunk róla hideget-meleget, de, hogy melyik is a túra igazi arca, az nem derült ki egyértelműen. Következésképpen nem volt más választásunk, mint saját tapasztalatokat szerezni. :)
A felkelő Nap első sugaraitól kísérve kora reggel, a 6.20-as visegrádi komppal érkeztünk meg Nagymaros ébredező városába, ahol partot érésünket követően szép kényelmesen elsétáltunk a közeli vasútállomásra, rajtunk színhelyére (1. kép).
Elég koraiak voltunk, nagyjából a rendezőkkel egy időben érkeztünk meg a vasútállomásra, de így jobbnak láttuk a dolgot, mint az egy órával későbbi komppal érkezni, mert szerettünk volna rögtön a túra elején elrajtolni. Ez utóbbira kicsit ugyan még várnunk kellett, de a fennmaradó időt sem töltöttük tétlenül, hanem kicsit besegítettünk a szervezőknek a rajtzászló kihelyezésében, illetve egy rendezői térképen ismerkedtünk az útvonallal (2-3. kép).
Rövid várakozást követően aztán nagy örömünkre végül áteshettünk a kötelező adminisztráción, melyet követően egy rendkívül igényes, színes Cartographia térképet kaptunk útravalóul. A jól követhető, tetszetős nyomtatványról egyedül csak a szintadatokat hiányoltam, mivel sajnos arról semmi információ nem szerepelt. Ezen az apróságon természetesen hamar túltettük magunkat, és miután a térkép alapján belőttük az útvonalat (ami egyébként nem túl bonyolult, hiszen végig csak a kék, vagy a piros sávot kellett követni, mondjuk ebben azért volt némi turpisság, de erről majd később), igazítottunk egyet a menetfelszerelésen és már útra is keltünk. Idő közben Tiborral kiegészülve, már hármasban hagytuk hátunk mögött a vasútállomás épületeit és a távolból figyelő Visegrádi-vár zord tekintetétől kísérve egyenesen a belvárost ékesítő, katolikus templom nyolcszögletű tornya felé vettük az irányt (4-5. kép)
A macskaköves utat koptatva pillanatok alatt elhaladtunk a helyi iskola tetszetős épülete előtt, majd a már említett, 14. századi katolikus templom érintését követően a Kálvária utca, majd a Diófa utca lustán kapaszkodó vonalát követve szép lassan kifelé tartottunk a városból (6-7. kép).
Miután Nagymaros utolsó házait is magunk mögött tudtuk a kék sáv jelzés mentén betértünk a Hegyes-tető és a Sváb-hegy meredek lejtői között húzódó Templom-völgy vonulatai közé, és az egyre inkább lendületbejövő emelkedőkön kapaszkodva szép lassan D-felé fordultunk. A zörgő, száraz avar alatt megbújó szűk kis ösvényt taposva hosszasan követtük az árnyékos völgy vonalát, ahol egyenlőre még meglepően hűvös, csípős idő fogadott minket, de az elnyúló kaptatónak köszönhetően hamar elértük az üzemi hőfokot. A kitartóan kapaszkodó terepen végül elérkeztünk a völgy végéhez, melyet egy kifejezetten combos emelkedő leküzdésével hagytuk el, és Ny-felé fordulva már a Hegyes-tető napsütötte D-i lejtőin gyalogoltunk tovább (8-9. kép).
A bőszen kanyargó, szűk kis ösvényt követve már valamivel békésebb terepen, de továbbra is felfelé vezetett utunk egészen a Szt. Mihály-nyeregig, ahol É-nak fordulva a hegygerinc mentén haladtunk tovább (10. kép).
A nyeregből továbbkapaszkodó ösvény mentén hamarosan egy elkerített barlangnyílás szegélyezte utunkat, majd néhány méterre arrébb, jobb kéz felől nagy meglepetésünk néhány "kamu 50-es" túratársunk bukkant elő a fák közül, jócskán átszabva az útvonalat. Végül is mindegy, nem nagyon foglalkoztunk velük, hanem továbbhaladva rövidesen egy kisebb tisztásra értünk ki, melyen átvágva kicsit sütkérezhettünk a napsütésben. Miután ismét visszatértünk a fák közé már nem kellett sokat gyalogolni és még egy utolsó emelkedő leküzdésével rövidesen megérkeztünk első ellenőrzőpontunkhoz, a Hegyes-tető csúcsán (482 m) nyújtózkodó Julianus barát-kilátó masszív kőtornyához (11. kép).
Pontunk őrét az impozáns látványt nyújtó kilátó lábánál megbújó padoknál találtuk, akihez gyorsan becsekkolva be is gyűjtöttük első pecsétünket, majd irány a torony. A csigavonalban kapaszkodó lépcsőkön felszaladva mondanom se kell, lélegzetelállító látvány fogadott minket. A kissé párás idő ellenére is gyönyörűen kivehető volt a kanyargó Duna vonala, mely, mint valami óriás kígyó tekergőzött körbe a látóhatárt csipkéző hegyvonulatok között. Egyszerűen pazar (12-15. kép)!
A látványtól igen nehéz volt elszakadni, de hívott a kötelesség, úgyhogy kénytelenek voltunk továbbállni. A kilátónak búcsút intve egy igen lendületes lejtmenettel hagytuk hátunk mögött a Hegyes-tetőt csúcsát, majd miután ismét békésebbé szelídült a terep még jó darabon klasszikus erdei utakat követve haladtunk előre. Az egybefüggő erdőrengetegek monotonítását több helyen is kisebb tisztások szakították meg, míg végül Köves-mezőhöz érve már huzamosabb ideig is nyitott terepen gyalogoltunk tovább É-felé (16. kép).
Továbbra is a kék sáv jelzést követve majd 1 km-en át haladtunk szorosan egy keskeny műutat kísérve, mígnem az ÉNy-felé forduló tisztás mentén szép fokozatosan eltávolodtunk az aszfalttól. Rövidesen végére is értünk a hosszas, nyílt szakasznak, mely végeztével egy hirtelen ereszkedő lejtő vezetett minket vissza a sűrű erdőbe, miközben a Gallák és a Nagy-Koppány csúcsait figyelhettük meg a távolban (17. kép).
A hosszú és meredeken eső lejtmenet során igencsak lendületbe jöttünk, így gyorsan közelítettünk újabb állomásunk Török-mező felé. Néhány kiterjedt erdőirtás mellett elhaladva hamarosan ellaposodott körülöttünk a táj, majd jobb kéz felől rövidesen csatlakozott ösvényünkhöz a piros sáv jelzése is (18. kép).
A kék és piros sáv egybefonódó jelzését követve letudtunk még néhány gyors kanyart, majd egy tágas mező szélében haladva rövidesen megpillantottuk a fák között megbújó Törökmező Kaland Park akadálypályáit, mely mögött közvetlenül a természetjáró körökben igen népszerű Törökmező Turistaház épülete is kibontakozott. Ezzel egy időben meg is érkeztünk újabb ellenőrzőpontunkhoz, melyet a turistaház melletti ki tisztás látott vendégül (19-20. kép).
Gyors igazolást követően ismét felvettük a kék jelzés fonalát és rövidesen már egy meredek hegyoldalban békésen ereszkedő ösvény mentén ÉNy-felé tartottunk. Jobbra lent a völgy aljában egy csillogó víztükrű tó és az abból kifolyó Malom-völgyi-patak szegélyezte utunkat, melyek igazán különleges hangulatot varázsoltak ezen szakasznak. Miután leértünk a völgybe egy moha lepte fahídon mi is átkeltünk a sekély vízfolyás felett, majd lendületet véve nemsokára már felfelé kapaszkodtunk a túloldalon (21-22. kép).  
Egy poros szekérutat követve bő 1 kilométeren át élveztük a környező erdők vendégszeretetét, mígnem a fák közül előbukkanva nemsokára megérkeztünk a Békás-rétre. A szélesen elterülő, nyitott legelők között sétálva csodálatos panorámában lehetett részünk, ahol a távolt fürkészve a Magas-Börzsöny környező vonulatai bontakoztak ki előttünk. Ilyen gyönyörű háttértől kísérve egyenesen haladtunk tovább előre egészen az előttünk elterülő erdőszélig, mely mentén szép lassan megkerültük a terebélyes szántóföldeket, majd bal kéz felé visszatértünk az erdőbe. Az enyhén hullámzó terepen egy erdei utat követtünk tovább (igazából a mellette futó ösvényen vezetett a jelzés, de a kiálló facsonkoktól nehezen volt járható), mígnem egy száraz levelekkel borított ösvényre váltva hamarosan ráfordultunk a Piroska-hegy DK-i lejtőire. Az egyre inkább lendületbejövő lejtőn kisvártatva a Kóspallag felé vezető műútra értünk le, melynek közeli elágazásában már 3. ellenőrzőpontunkhoz érkeztünk (23-24. kép).
A pecsételés mellé ezúttal egy marék diót is kaptunk a kedves pontőröktől, mely igen csak jól esett eddigi fáradozásaink után. Miután illedelmesen megköszöntük a figyelmességet, ismét felkerekedtünk és az országúton átkelve ÉNy-felé folytattuk a túrát, ahol egy keskeny földúton fölfelé kapaszkodva rövid ideig jelzés nélkül haladtunk tovább. Eltévedéstől persze nem kellett tartani, mert az irány nagyon adta magát, így rövidesen fel is értünk az emelkedő tetejébe, ahol már a Kóspallag felől érkező piros sáv várt minket. Balra fordulva az új jelzésünkön Ny-i irányba tartottunk az ébredező tavaszi erdőben, mialatt kisebb emelkedőkkel küzdve hol fel, hol pedig lefelé vezetett utunk. Egyetlen szépséghiba ezzel a szakasszal csupán annyi volt, hogy a frissen festett, kiváló minőségű piros jelzést (szemben a régi jelzéssel, mely szintén kifogástalan állapotban volt, olyannyira, hogy sok helyen sírva könyörögnének ilyen "megunt" jelzésekért) az erdei földútról inkább bevitték néhány méterrel arrébb a fák közé, ahol sajnos kitaposott ösvény híján bokáig gázoltunk a száraz levelek között és bőszen kerülgettük a veszélyesen kiálló facsonkokat (25-26. kép).
Hosszú kilométereket követően végül bal kéz felől egy kisebb fenyőerdő folt csempészett némi változatosságot a tölgyek végtelen tengerébe, mely mellett rögtön át is keltünk egy lustán csörgedező patakon. Szemben velünk hirtelen kapaszkodó, meredek falú hegyoldal állta utunkat, de szerencsére nem kellett vele megküzdenünk, hanem az oldalában húzódó kerítés mentén szépen megkerültük azt egy hangulatos kis ösvényt követve. Kísérteties kinézető famonstrumok mogorva tekintetétől kísérve kifejezetten jó tempóban haladtunk ezen a kellemes szakaszon, rohamosan közelítve Márianosztra felé (27-30. kép).
A kissé szellősebbé váló erdőben rövidesen egy rozoga fahídhoz érkeztünk, amit tanácsos volt inkább megkerülni, majd rövidre rá Márianosztra határába érkeztünk, ahol fel is tűntek előttünk a település első épületei (31. kép).
A településre végül egy szűk szekérút mentén, a már messziről jól kivehető, és a község jelképének számító Magyarok Nagyasszonya kegytemplom kettős, sárga tornya irányának vigyázó tekintetétől kísérve érkeztünk meg. A Dózsa György utca, majd a Kossuth Lajos utca érintésével hamarjában a központ felé vettük az irányt, ahol a helyi kocsma mellett 4. ellenőrzőpontunk fogadott minket bőséges ellátással, lila hagymás zsíros kenyér formájában (32-34. kép).
Kényelmesen elidőztünk egy darabig a kellemes tavaszi időben a terített asztalok mellett, majd miután kellő mennyiségű kalóriát juttatunk vissza szervezetünkbe szedtük a sátorfánkat és továbbálltunk. A piros sáv és a zöld sáv egybefonódó jelzéseit követve ÉNy-i irányba intettük búcsút a Márianosztra csendes kis településének, melyből kifelé menet kicsit jobban szemügyre is vehettük a kegytemplom csodálatos épületét. Picit azért sajnálom, hogy nem kanyarodott arra a túra útvonala, de talán majd legközelebb beiktatjuk a programba (35-37. kép).
Az utolsó házat is elhagyva rögtön egy poros földútra cseréltük a korábbi aszfaltot, mely szélesen elterülő szántóföldek között nyíl egyenes haladt előre. A nyílt terepen haladva ekkora már kezdett kifejezetten meleggé válni a zavartalan napsütésben, amely ellen a megritkított, útszéli növényzet nem igazán nyújtott oltalmat (38. kép).
Egy keskeny erdősávhoz érve a régi piros jelzés jobbra fordulva É-nak vette az irányt, de mi ragaszkodva a kiíráshoz egyenesen haladtunk tovább előre (ellentétben jó néhány kispistázóval, akiből akadt bőven ezen a túrán). Mintegy 400 méterrel arrébb, egy száraz kaszáló szélében végül mi is ráfordultunk az É-i irányra és a földutat elhagyva kisvártatva betértünk a Misa-réti-árok vadregényes völgyébe (39. kép).
Egyre mélyebbre hatolva a gyönyörű szép, bár kissé száraz völgy meredek partoldalai között egy csendesen csordogáló kis patak mellett haladtunk előre, melynek nyugodt víztükrét helyenként apró kis zúgók korbácsolták fel (40-42. kép). 
A piros jelzés szűk kis ösvénye tekergőzve követte a kanyargós kis patak vonalát, miközben bőszen fel, s alá hullámzott a völgy két oldala között. A Misa-réti-árok felső szakaszához érve végül azért csak megszelídült a terep és a Koldus-kút(?) mellett már viszonylag szintben haladtunk el (43. kép).
Nem sokkal a forrást követően egy éles balkanyarral megtörtük a lustán kapaszkodó ösvényünk vonalát és kisvártatva egy hosszan és hirtelen emelkedő kaptatónak feszültünk neki. Az igen kemény kihívással igen csak meg kellett küzdenünk, de azért sikeresen abszolváltuk az akadályt, és miután túljutottunk rajta kicsit kifújhattuk magunkat a békésebbé szelídülő terepen. Továbbhaladva előre rövidesen megritkultak körülöttünk a fák és a távolban kisvártatva újabb leküzdendő hegyvonulatok sejlettek fel (44. kép).
Enyhén ÉNy-felé fordulva utunk rövidesen beletorkollott a kék sáv jelzésébe, mellyel karöltve balra fordultunk és meg sem álltunk egészen a közeli Koppány-nyeregig (45-46. kép).
A nyerget hátra hagyva maradtunk a piros jelzésen, mely hova máshova, mint természetesen fölfelé a Kis-Koppányra (522 m) vezetett. A csúcstámadást az igen meredek D-i lejtők felől indítottuk meg, ahol kezdetben még fák között kígyózva kapaszkodtunk felfelé, majd a csúcshoz közeledve rövidesen egy nyitott tisztásra értünk ki (47-48. kép). 
Gondolom, mondanom sem kell, de valami eszméletlenül szép kilátás tárult elénk fent a hegytetőn, ahol elidőzve jó néhány percet szántunk a pazar panorámára. Amerre csak néztünk hegyláncok hosszú vonulatai vettek körül minket, ezért az élményért már önmagában megért útra kelni (49. kép).
Miután kellő időt áldoztunk a szépség oltárán fogtuk magunkat és a gerincen maradva É-felé vettük az irányt. A térkép pontatlanságát ezen a szakaszon (ugyanis a rajtnál kapott térképen a piros sáv konkrétan kikerülte a hegyet) is, mint még jó néhány részen, a túra során minőségi jelzések kompenzálták, így minden gond nélkül tartani tudtuk a helyes utat. Egy rövid, átmeneti sík szakaszt követően elsétáltunk egy kerítéssel körülvett erdőrész mellett, majd szinte rögtön átbuktunk a Kis-Koppány - Gömbölyű-kő kettősének É-i lejtőire. Bő 1 kilométeren át kifejezetten meredeken ereszkedtünk alá a végtelen hosszúságúnak tűnő erdei úton, melynek végéhez közeledve jobbra kanyarodtunk és meg sem álltunk egészen a Nyerges-patakig. Itt egy éles bal kanyarral kissé békésebbé szelídült a terep és egy rövid ideig ismét síkban haladtunk tovább a kissé sáros úton (50. kép).
Hamarosan azonban ismét lejtésbe fogott talpunk alatt az út és néhány kanyart követően egy tágas mezőre értünk ki, ahonnan már felsejlett Nagybörzsöny néhány épülete. Átvágva az ugaron néhány méter erejéig betértünk egy keskeny erdősávba, ahol egy rögtönzött patakátkelést követően egy apró kis halastóhoz érkeztünk ki (51. kép).
A remek időben összefutottunk néhány helyi horgásszal, majd egy meredek emelkedőn kapaszkodó, poros földúton hagytuk hátunk mögött a kellemes fekvésű völgyet. Átbukva a dombtetőn kicsit felfrissítettük magunkat egy útszéli nyomókútnál, majd rövidesen besétálnunk a néhány méterrel lejjebb lévő ellenőrzőpontunkba, mely a 30-as résztáv befutója is volt egyben, (52. kép).
Pecsételést követően kicsit hosszasabban elidőztünk a pontban, hiszen újfent lehetőségünk nyílott kicsit falatozni szervezők által felkínált finomságokból. Nekem különösen a fahéjas dió tetszett nagyon, mely a friss almával igen ízletes volt. De emellett természetesen volt zsíros kenyér és még medvehagyma is (53-54. kép).
A pihenőt követően kicsit "városnézésre" indultunk, mert a térképen nem láttuk egyértelműen, hogy merre is vezet az út, így a piros jelzésen mentünk tovább egészen a kék sávig, majd jobbra fordulva a régi-új jelzésen egy kis kanyart  (kb. 300 métert) tettünk bele a távba. De legalább alkalmunk volt kicsit felfedezni a település, igaz az Árpád-kori Szt. István templom még így is kimaradt nagy bánatunkra  (55. kép).
Miután a faluból kifelé tartva elhagytuk az utolsó épületeket is jelzésünk egy kissé kellemetlenül járható, köves földútra váltott, melyen pár száz métere erejéig nyitott terepen haladtunk. Egy "Y" elágazáshoz érve bal kéz felől elhaladtunk egy fakereszt mellett, majd jobbra tartva visszatértünk az erdőbe (56. kép).
A fák között kanyarogva aztán hamarjában normalizálódtak az útviszonyok, sőt, kisvártatva egy kifogástalan minőségű aszfaltútra tértünk rá, mely egy meredek falú, mély völgy felett kígyózva szép lassan D-i irányba terel minket. A hangulatos vonalvezetésű úton, több helyen is kiváló rálátásunk nyílt a Börzsöny környező vonulataira, míg a lábunk alatt húzódó völgy sem volt éppen egy utolsó látvány (57. kép).
A jó élet sajnos nem tartott túl sokáig, hiszen egy éles jobb kanyarral kénytelenek voltunk elhagyni az aszfaltot és egy keskeny földútra váltva következhetett a túra legdurvább szakasza. Több hullámban támadó, brutális meredekségű lejtők vártak ránk az elkövetkező néhány kilométeren, melyek közül az elsőnek feszültünk itt neki. Hosszú és kimerítő küzdelem árán kitartóan kapaszkodtunk fölfelé a száraz avarszőnyegben csörtetve, mígnem az első akadályt sikeresen véve, egy ismerős szekérútra tértünk rá. Nyugati irányba haladva balról rövidesen csatlakozott hozzánk a korábbi piros sáv jelzésünk is, majd a kapcsolódó két jelzést követve egyenesen visszatértünk a Koppány-nyereghez, ahol elvileg 6. ellenőrzőpontunk várt volna minket, de a gyakorlatban csak az útjelző táblát találtuk ott (58. kép).
Onnét ezúttal a kék sáv jelzését követve indultunk tovább és bevéve magunkat a bokrok közé egy lendületes ösvényen ereszkedtünk lefelé. Végig betonkeménységűre száradt láb-, és csúszásnyomok mementói jelezték, hogy bizony nem is olyan rég még iszonyatos sár lehetett arrafelé, de nagy örömünkre mindössze csak egy minimális dagonyával találkoztunk a lejtő aljához érve. A sűrű erdőbe visszatérve aztán még egy rövid darabon szintben kanyarogtunk tovább egy csendes kis patak völgye mellett, mígnem egy bal kanyart követően jöhetett az újabb brutális kaptató. Nem volt hát mit tenni, úgyhogy fejet hajtottunk a meredeken égbetörő emelkedő előtt és irány a hegytető (59-60. kép).
Az araszoló méterekkel egy időben a pulzusunk is egyre magasabbra kapaszkodott, de végül csak sikerül legyűrnünk a hegyoldalt és az emelkedő tetejébe érve rövidesen egy kis tisztás szélébe értünk. A tisztás közepét méretes belvíz, vagy egy apró kis tavacska ülte meg (nehéz volt megállapítani, hogy melyik), melyet megkerülve lélegzetvételnyi pihenőhöz jutottunk a békésebbé szelídülő terepen (61. kép).
Már épp kezdtük volna visszanyerni erőnket, mire következett az újabb, szerencsére immáron az utolsó, komolyabb kihívást jelentő emelkedő. Nekifeszülve a gyorsan kapaszkodó ösvénynek egyre feljebb küzdöttük magunkat hegyen, melynek lejtőit gazdagon borították a fehér fejű, bólogató hóvirágok, kissé elterelve gondolatainkat a nehézségekről (62. kép).
Közelítve a csúcshoz ösvényünk kicsit elkanyarodott Ny-felé, hogy végül az É-i lejtők felől indítsuk meg a hegymenet utolsó támadását (63. kép).
Kissé megfáradva és nehéz küzdelmek árán végül feljutottunk a Széles-hegy (499 m) csúcsán terpeszkedő nyitott tisztásásra, ahol gyönyörű napsütés és lélegzetelállítóan szép kilátás fogadott minket kemény munkák jutalmául (64-65. kép).
Élvezve a kilátást kicsit elidőztünk a lapos hegytetőn, majd miután kellőképpen beteltünk a látvánnyal visszatértünk a fák közé és a lendületesen ereszkedő déli lejtőkön lekocogva búcsút intettünk a hegynek. Hosszas ereszkedésünk vonalát végül egy éles jobb kanyar törte meg, ahol a becsatlakozó zöld sáv jelzéssel karöltve haladtunk együtt tovább, klasszikus erdei utakat járva (66. kép).
Útközben átkeltünk egy kis patakon, majd egy széles tisztáson átvágva hamarosan ráfordultunk a Nagy-Galla (479 m) ÉK-i lejtőire (67. kép).
A hegyoldalban haladva utunk egy enyhe emelkedő mentén törte magát előre, de számottevő szintkülönbséggel ezen a szakaszon már nem kellett megbirkóznunk. Szerencsére mindvégig tisztes távolságot tartottuk a csúcstól, mialatt szép lassan megkerültük az egész hegyet, majd a kék sáv - zöld kereszt elágazásához érve ráfordultunk a Nagy-Galla elnyúló DK-i lejtőire (68. kép).
Lefelé ereszkedve rövidesen a Misa-réti-árok völgyvonulatai közé kalauzolt minket kék jelzésünk, ahova betérve gyorsan felvettük a völgy aljában csordogáló kis patak vonalát. Pár száz métert követően aztán átkeltünk az utunkat keresztező sekély vízfolyáson, majd néhány gyors kanyart követően felkapaszkodtunk a völgy túloldalába, ahol már több méteres magasságból követtük tovább a patakot (69. kép).
Egy elnyújtott jobb kanyart követően szép lassan D-i irányba álltunk be, amely mentén bő 1,5 kilométeren át gyalogoltunk a völgyoldalban húzódó ösvényt taposva. A bal kézre eső meredek lejtőkről legördülő törmelékkövektől néhol kissé nehezen járható volt az út, de azért jó tempóban tudtunk haladni. Hosszas gyaloglást követően aztán szép lassan kiszélesedett a völgy és egy gyors jobb-bal kanyart követően egy keskeny szekérútra tértünk rá, amelyen már nem kellett sokat megtenni és rövidesen kiértünk a Misa-rétre (70. kép).
Az előttünk elterülő széles réten átvágva gyorsan betértünk egy szellős akácosba, ahol rögvest megérkeztünk utolsó ellenőrzőpontunkhoz egy aprócska kőhíd szomszédságában (71. kép).
Pecsétből rögtön kettőt is kaptunk (bepótolva a Koppány-nyeregben elmaradtat), majd miután végeztünk az adminisztrációval rátértünk a néhány méterrel arrébb húzódó műútra. Azonban csak rövid ideig koptattuk az aszfaltcsíkot, ugyanis egy éles bal kanyarral rövidesen letértünk róla és a mellette húzódó vonatsíneken átkelve betértünk az erdőbe (72. kép).
A napsütéses, tágas erdőben sétálva, majd 1 kilométeren át éveztük annak vendégszeretetét, míg végül kiérve a fák közül széles legelők tárultak fel előttünk. A bal kéz felől húzódó sziklás hegycsúcs ormától kísérve továbbra is tartottuk a DK-i irányt és egyenesen átszeltük az előttünk elterülő ugart. A nyílt szakaszon időközben feltámadó, lágyan lengedező langyos szellő kócolta össze kicsit a fűszálakat, miközben minket is teljesen felfrissített a túra hátralevő néhány kilométerére (73-74. kép).
A lapos mezők végéhez érve jobbra kanyarodtunk egy rossz minőségű, poros földúton és rövid gyaloglást követően a Sukola-kereszt előtt haladtunk el (75. kép).
Ezt követően egy szűnni nem akaró, hosszú egyenesre fordultunk rám, melynek vonalát követve toronyiránt haladtunk Szob felé. A kellemetlen, kövekkel gazdagon tarkított szekérúton nem volt zökkenőmentes a haladás, ráadásul még a környező tájak látványában sem gyönyörködhettünk az utat szegélyező bokroktól, melyeknek köszönhetően olyan érzésünk volt, mintha egy csőben haladnánk (76. kép).
Hosszas gyaloglást követően aztán végül kiértünk az "alagútból" és néhány leharcolt gyárépület mellet elhaladva rövidesen aszfaltra váltottunk és már meg is érkeztünk Szob városába. A Tompa Mihály utcán lecsorogva egészen a temetőig mentünk, melynek sarkán befordulva rátértünk a 12. sz. főútra. Onnét már csak pár száz méter volt hátra, amit letudva 10 óra és 8 percet követően megérkeztünk túránk céljába a szobi vasútállomásra (77-78. kép).
Betoppanva az állomás épületébe egy idős úr fogadott minket, akitől egész napos fáradozásainkért végül átvehettük az igen mutatós kitűzőnket és a hozzá járó emléklapot is. Soha rosszabb napot! Abszolút kijár a dicséret a rendezőknek, mert egy rendkívül élvezetes és csodálatosan szép túrát sikerült tető alá hozniuk. Abszolút nem bántuk meg, hogy ezen a márciusi szombaton a "Julianus 50"-re tettük le voksunkat, sőt mindenkinek csak ajánlani tudom! Az útvonal egyszerűen magáért beszél, amelyet végigjárva a Börzsöny olyan változatos vidékeiből kaptunk egy kis ízelítőt, mint például a Hegyes-tető - Kis-Koppány - Széles-tető lélegzetelállító panorámái; vagy Nagymaros, Márianosztra, illetve Nagybörzsöny vendégmarasztaló települései és mindemellett még számtalan vadregényes patakvölgyet is bebarangoltunk. A szolgáltatást tekintve úgy érzem, hogy a 700 forintunkért messzemenőkig elégedettek lehetünk, hiszen két etetőpontunk is volt, valamint rendkívül igényes itinert, kitűzőt és emléklapot is kaptunk. Igaz az itiner sok helyen ferdített kicsit (vagy éppen nagyon), de ha a színkódolást követtük, akkor semmi problémánk nem lehetett a túrán, szalagozásnak abszolút nem éreztem igényét. A szintadatokra azért még kíváncsi lennék, mert elég combos egy túra volt. A TTT honalapon előzetesen 1600 méter volt megadva, amivel szemben az én telefonom 2200 métert mért, valahol a kettő között lehet az igazság, de érzetre 2000 biztos, hogy volt. Egy szó, mint száz, nagyszerű nap volt és köszönet a túráért!

4 megjegyzés:

  1. Volt ám szintdiagram az itineren... Oldalt, hosszában.
    Másrészt az elmúlt 1-2 évben az erdészet összevissza vezetgette a jelzéseket, nem különösebb gondot fordítva a precizitásra...Ennek következménye a Kóspallagi elágazási utáni kavarás a piroson, de a Koppány-nyeregben sem sikerült tökéletesre a kivitelezés.A kéket is elvezették, ezért kellett visszafele felmászni a Sas-hegyre. Az itineren a kék még körbekerülte. Én követtem a régi kéket, igaz a Sas-hegy nekem sem maradt ki, már odafele megmásztuk, mert elkavartunk a piros és a kék közé.
    A kavarás csimborasszója a 'széles rét' (71. kép) elött, ahol a széles rét egy lucernás (kisebb vitánk volt a tulajjal), a túristautat meg berakták 2 földút közé a susnyóba. Mindezt egy karóra -ami egy fának volt támasztva- festett jel hivatott mutatni. A susnyó többedszeri látásra is áthatolhatatlannak tünt...
    A szint a GPS (nem telefon) szerint 1704 m volt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valóban volt szintdiagram, csak sajnos adatok nem szerepeltek mellette, hogy ténylegesen mekkora szintkülönbség is van az adott szakaszokon. Igaz sok köze nem lett volna a valósághoz, annyira át voltak szabva a nyomvonalak (bár ezt a túra elején még nem tudhattam, mivel nem vagyok túl járatos arrafelé.... egyenlőre), de viszonyítási alapnak nem lett volna rossz.
      Csak 1704 métert mértél? Azt gondoltam, hogy a telefonom nem pontos, de hogy ennyire, bár a kavarásoknak köszönhetően, lehet, hogy 1700-nél azért mégis több.... érzetre mindenképp. :)

      Törlés
  2. Szia Márk. Mindig élvezettel olvasom a beszámolóidat, azt meg már azt hiszem mondtam volt, hogy a képeid is jók. A túramozgalom jelzését (Sukola-kereszt) én kivenném a listából, mert ilyet nem szoktunk kirakni, hadd menjen csak oda érte a mozgalmár...
    Üdv/SzLA

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ááá, tehát ez a titok nyitja. Nem tudtam hova tenni azokat a különös jelzéseket, de ezek szerint azokat kell gyűjtögetni a Börzsönyi Kéken? Le is szedtem a kérdéses képet...
      Egyébként köszönöm a kedves szavakat, igyekszem nem alább adni! :)

      Törlés