Ͳ - Kétszer az Írott-kőre 55

Helyszín: Kőszegi-hegység
Táv: 55,0 km
Szint: 1850 m
Időpont: 2015.04.11.
Rajthely: Gyöngyösfalu

Amíg É-on a hazai túrázó társadalom színe-java éppen arra készülődött, hogy az idei "Mátrabérc" alkalmával ismételten meghódíthassák Magyarország legmagasabb pontját, addig mi gondolva egy merészet inkább a kevésbé nyüzsgő Ny-i határvidék felé vettük az irányt, ahol a csodálatosan szép Kőszegi-hegység vadregényes vonulatai vártak bennünket. Igaz nekünk így "csak" a Dunántúl legmagasabb pontja, azaz Írott-kő 882 méteres csúcsa jutott osztályrészül, de azt hiszem panaszra abszolút semmi okunk nem lehetett, sőt! Személy szerint nekem az utóbbi idők egyik legélvezetesebb és legszebb túrája volt az "Ͳ- Kétszer az Írott-kőre 55", amiért valóban megérte felkerekedni még a messzi Pécsről is. Maga a Kőszegi-hegység egyébként teljességgel vakfoltként szerepelt a térképemen, melynek bájairól ez idáig csak sejtéseim voltak, de most hogy személyesen is megtapasztalhattam lélegzetelállító szépségeit igencsak varázsa alá kerültem annak meseszép hegyoldalai, vadregényes fenyvesei, meredek völgyei és kedves kis falvai láttán. No, de ne szaladjunk ennyire elébe a dolgoknak, lássuk miképpen is festett a túra...

Öt fős pécsi különítményünk rendkívül hosszas, közel 4 órás autókázást követően gurult be a Gyöngyösfalu határában található Holdfényliget Kalandpark köves parkolójába, ahonnan rövid szedelőzködést követően rögtön átsétáltunk a főépületéhez, hogy átessünk a nevezéssel járó szokásos procedúrán (1. kép). 

Amint végeztünk a papírmunkával magunkhoz vettük a menetleveleket és gyorsan átfutottuk az aznapi kvótánk pontos útvonalát. Az itinerben szereplő "Cartographia" térkép többé-kevésbé jól követhető volt, egyetlen szépséghibája csupáncsak annyi volt, hogy mivel fekete-fehér, ezért az útvonalat jelző piktogramok sokat nem segítettek a tájékozódásban. Szerencsére ezt szöveges leírással, illetve azzal orvosolták, hogy nagybetűvel kiírták a jelzések rövidítését a kijelölt turistaút mellé, ami így már abszolút rendben volt. Némi hiányérzet inkább azért maradt bennünk, mert az itinerben semmilyen adat sem szerepelt a megtett táv, illetve szintkülönbségekről, így nem nagyon tudtunk előre kalkulálni. Na, de sebaj, több is veszett Mohácsnál. Miután végeztünk a térképészkedéssel felkerekedtünk és a Kalandpark K-i szélében húzódó keskeny szekérúton nekivágtunk a hosszú távnak a piros sáv - sárga sáv egybefonódó jelzéseit követve. Széles szántók és zöldellő rétek között gyalogolva egyenesen É-i irányban tartott poros földutunk, melyen már a felkelő Nap első sugarai is mellénk szegődtek (2. kép).

A kellemes reggeli időben jókedvűen haladtunk előre az egyenlőre teljesen lapos vidéken, mígnem néhány szám métert követően egy keskeny betonútba torkollott jelzésünk. Balra fordulva a műúton rövidesen aztán lusta emelkedésbe kezdett terep, melyen már az előttünk "tornyosuló" Csömöte-hegy (294 m) gyengéd D-i lejtőit ostromoltuk. A családi-, és hétvégi házak katonás sora között kapaszkodó úton különösebben nem kellett megerőltetnünk magunkat és már fent is voltunk a hegytetőn, ahol néhány szőlősor mellett elhaladva rövidesen egy különös formájú építmény alakja bontakozott ki előttünk (3. kép). 

Az ellaposodó hegytetőn ugyanis rögvest megérkeztünk a Csömöte-hegyi kilátó esernyőt formázó fatornyához, mely a lukácsházi kemencés pince mellől emelkedett a helyi szőlőföldek fölé (4-5. kép).

Természetesen nem szalaszthattuk el a kínálkozó lehetőséget, ezért egy rögtönzött kitérő erejéig felkapaszkodtunk a kilátó tetejébe, és megcsodáltuk a napfényben fürdőző Gyönyös-patak lapos völgyét. Rövid nézelődést követően aztán visszatértünk korábbi jelzéseink vonalához és az É-i irányba tartó betonút mentén szép lassan búcsút intettünk a nyitott hegytető lankásan ereszkedő szőlősföldjeinek. Kisvártatva betértünk az előttünk magasodó fák közé, ahol egy széles erdei utat követve egyre mélyebbre hatoltunk a sűrű erdőben (6. kép).

A nyúlánk faóriások között kanyarogva fokozatosan Ny-i irányt vettünk fel, miközben jó tempóban haladtunk előre az egyenletes, sík terepen. A nyomokban található pocsolyákon kívül tulajdonképpen semmi sem gátolta a zavartalan előrejutást, így a kellemes, napsütötte erdőn át kígyózó jelzéseink vonalát követve rövidesen egy tágas útkereszteződéshez érkeztünk, ahol "automata ellenőrzőpont" várt minket (7. kép).

Amint a narancssárga papírosról feljegyeztük itinerünkbe a kívánt kódot, rögtön búcsút intettünk a Holdfényligettől kísérő sárga sáv jelzésnek és immáron a sárga körút jelzéssel kiegészülő piros sávon indultunk tovább balra, következő állomásunk irányába. Továbbra is klasszikus erdei utak vonalát követve kanyarogtunk előre, melyek mentén szinte észrevétlenül kúsztunk fel a közeli Írtás-hegy (352 m) rejtőzködő csúcsára. Igazából csak azután vettük észre, hogy meghódítottunk egy hegyet, miután az É-i lejtőkre átbukva hirtelen hosszas lejtmenetbe csapott át az út. A lendületes ereszkedés meg sem állt, amíg az erdőből kiérve egy tágas rét szélébe nem értünk, ahonnan már felsejlettek előttünk Kőszegszerdahely nem is oly távoli házai. Azonban ahelyett, hogy toronyiránt megindultunk volna a csalogató település irányába, inkább balra kanyarodva, annak határában gyalogoltunk tovább, ahol virágokkal teli, szellős erdőfoltok és apró tisztások szegélyezték utunk (8. kép).

Rövid környékezést követően végül aztán csak betértünk a faluba, igaz csupán érintőleg, ugyanis annak D-i részén átvágva a Kossuth utca, majd a Petőfi utca mentén gyors elosontunk néhány épület között és a piros sávot hátunk mögött hagyva már kifelé is tartottunk Kőszegszerdahelyről (9. kép). 

A sárga körút jelzést követve elsétáltunk egy fekete pónikkal teli karám mellett, majd az utolsó épületet is elhagyva szép lassan a Zsáper-hegy (347 m) lankás dűlőin kapaszkodtunk kicsit feljebb. A cseréptörmelékektől vörösre festett földúton ezt követően még egy jó darabon szántók és gyümölcsösök szegélyezték utunkat, míg a messzi távolból a Szent Vid-kápolna fehéren ragyogó falai figyelték minden egyes léptünket (10-11. kép).

Egy kisebb kaszálót megkerülve aztán rövidesen balra betértünk egy fiatal erdőségbe, melynek napsütéses tisztásait tömegesen lepték el az ibolyák és kankalinok színes kis virágai, igazi tavaszi hangulatot kölcsönözve ezen szakasznak (12-13. kép). 

Nem időztünk túl soká a szellősen sorakozó, alacsony fák között, hanem az erdőn átvágva nemsokára egy tágas rét szélére bukkantunk ki, ami egyben azt is jelentette, hogy megérkeztünk Velem határába. A zöldellő mező túloldalán már a település házai sorakoztak, amit megcélozva gyorsan átvágtunk a nyitott, sík terepen, miközben a távoli hegytetőn ismét felbukkanó Szent Vid-kápolnával néztünk farkasszemet (14. kép).

Beérve a faluba gyorsan aszfaltra váltottunk és néhány métert követően már meg is érkeztünk 2. ellenőrzőpontunkra, a Pittyes kocsmába, ahol ezúttal már hús-vér pontőr fogadott minket. Amint begyűjtöttük igazolópecsétünket már robogtunk is tovább és a Rákóczi utcában jobbra fordulva, Ny-i irányba szeltük át az igen kellemes, üdülőfalu benyomását keltő kis települést, melyben lépten-nyomon valami érdekességbe botlottunk. Először a fehéren ragyogó Hősök Kapuja mellett sétáltunk el, majd egy kis szentély következett, melytől nem messze egy régi, faszerkezetes malmot tekinthettünk meg (15-16. kép). 

A széles buszfordulót elérve végül aztán elbúcsúztunk a régóta kísérő sárga körút jelzéstől és újfent piros sávra váltva balra betértünk a Kossuth utcába, ahol hatalmas fenyőfák árnyékában megbújó gyönyörű hétvégi házak között sétáltunk tovább, az enyhe emelkedésbe kezdő úton. Ahogy haladtunk előre szép fokozatosan elkoptak mellőlünk az épületek és hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy szinte észrevétlenül bekúsztunk a Hosszú-völgy hatalmas hegyoldalai közé. Az aszfaltot keskeny földútra cserélve rövidesen festői szépségű környezetben találtuk magunkat, ahol végtelennek tűnő, tágas tölgyesek között kapaszkodtunk tovább közvetlenül a völgy aljában csordogáló Szerdahelyi-patak mellet. Kisvártatva egy fekete vassorompó állta utunkat, amit megkerülve egy rendkívül hangulatos, sötét fenyveshez érkeztünk, melynek magas szálfái, mint hatalmas óriások takarták el előlünk a Napot (17. kép). 

Az égbeszökő tűlevelűek között azért továbbra is tartottuk a mellettünk kígyózó kis patak vonalát, amely mellett hamarosan egy kis erdei pihenőhöz érkeztünk. Az útszéli fapadokkal átellenben a Péterics-forrás kidőlt fák között megbújó kifolyóját véltük felfedezni, úgyhogy egy rögtönzött patakátkelést beiktatva átkeveredtünk a túlpartra, hogy közelebbről is szemügyre vegyük a mohás sziklák között csordogáló forrásvizet (18-19. kép).

Visszatérve az enyhén emelkedő ösvényünkre, még egy rövid darabon a fenyőfák árnyékában sétáltunk, majd a fokozatosan kiszélesedő völgyben ismét lombhullató rokonaik vették át a főszerepet. A mindent beborító, száraz levelek közt csörtetve ámuldozva néztük a mindkét oldalról kísérő, brutális meredekségű hegyoldalakt, melyeket helyenként csipkézett kősziklák tarkítottak (20. kép).

A Hosszú-völgy felső végéhez közeledve lustán kanyargó földutunk gondolt egyet és egy éles kanyart véve nekiiramodott a bal kézre eső, meredek völgyoldalnak. Eleinte azonban még csak gyengéden kapaszkodott a keskeny ösvénnyé szűkülő jelzésünk, majd miután lélekben már megbarátkoztunk a hegymenet gondolatával következhetett is az igazi durvulás. Egy újabb balos kanyart követően ugyanis már kifejezetten meredeken kapaszkodtunk fel a köves-sziklás hegyoldalban egészen a gerincig, ahol jobbra fordulva megpróbáltatásaink még korántsem értek véget (21-23. kép).

Rendkívül hosszúra nyúló és kifejezetten meredek kaptatón küzdöttük magunkat egyre feljebb, ahol bizony a kemény meló közben nem sok időnk jutott a bámészkodásra, bár a jobbról kísérő völgyre azért áldoztunk néhány pillanatot. Az ÉNy-felé tartó, fárasztó hegymenetünknek végül egy széles erdei földút vetett véget, melyen balra fordulva továbbra is a piros sáv jelzésünket követtük. Korábbi megpróbáltatásaink alól felszabadulva ismét jó tempóban haladtunk az egyenletes, sík útszakaszon és hamarosan elhaladtunk az Asztal-kő (725 m) csúcsa alatt, majd egy hosszanti balos ív mentén megkerültük a bal kézre eső tágas völgyet, melynek aljában valahol az Apostolok fája bújt meg. A D-felé forduló kanyar mentén rövidesen szembetalálkoztunk az Írott-kőtől eredő Dél-Dunántúli Kéktúra első kilométereivel birkózó jelzésével, mellyel kiegészülve É-nak fordultunk. Egy könnyed emelkedővel indítva elsétáltunk egy nagyobb erdőirtás mellett, majd balra fordulva egy árnyékos fenyvesen vágtunk keresztül. A hegymenet utolsó, komolyabb emelkedőjét végül egy éles jobb kanyar vezette fel, ahol a kissé köves földút egyenetlen felszínét taposva hosszúra nyúló kaptatónak veselkedtünk neki. Felfelé tartva különös sárga jelzésre lettünk figyelmesek, mely már egy ideje környékezett minket, mint később megtudtuk erre vezetett az Alpannónia út Semmering és Kőszeget összekötő útvonala (24. kép).

Az egybefüggő fenyőfák rengetegét egy rövid időre magas bükkfák csoportja szakította meg, majd miután ismét visszatértünk a sűrű, sötét fenyvesekbe már a csúcshódításunk utolsó métereivel küzdöttünk. Kiérve a fák közül aztán még pár lépés várt ránk és hamarosan meg is érkeztünk az Írott-kő napsütötte, nyitott csúcsára, ahol a tekintélyt parancsoló kőkilátó lábánál várt minket 3. ellenőrzőpontunk (25. kép).

A pecsételést követően (ami mellé egyébként egy zacskó ropival is kedveskedtek a pontőrök) aztán abszolút nem siettünk sehova, mivel a lebilincselő szépségű hely varázsától átszellemülten próbáltuk kiélvezni annak minden egyes percét, hiszen ki tudja, mikor vetődünk erre legközelebb. Szóval szép kényelmesre véve a figurát, majd fél órát időztünk a festői hegytetőn, mely meghódításával a Dunántúl legmagasabb pontján (882 m) jártunk éppen. Látogatásunk alkalmával természetesen nem maradhatott el, hogy még jobban a táj fölé emelkedve felkapaszkodjunk a robusztus kilátó tetejébe és megcsodáljuk a lélegzetelállító körpanorámát (26-29. kép).

Visszaereszkedve a földre lettünk figyelmesek a központi torony homlokzatát ékesítő, mutatós napórára, melyen elfelejtették átállítani a nyári időszámításra, ezért egy órával kevesebbet mutatott a tényleges időnél :) (30. kép).

Amíg a kilátó lábánál elterülő tisztáson élveztük a meleg nyári napokat időző napsütés kellemes melegét, egyszer csak egy különös sziklára lettünk figyelmesek a Ny-ra eső erdőszélen, melyet egy vaskereszt díszített. Mivel időnkbe belefért, így azt is szemügyre vettük kicsit közelebbről, bár arra, hogy mi célt szolgál, nem sikerült rájönni (31-33. kép).

Hosszas időzésünket követően végül nehéz szívvel ugyan, de kénytelenek voltunk búcsút venni a vendégmarasztaló helytől, miközben csak az vigasztalt minket, hogy aznapi túránk folyamán még egyszer azért visszatérünk oda. Felkerekedve tehát néhány métert visszaereszkedtünk a kilátó alatt megbújó turistautak kereszteződésébe, majd a kék sáv - zöld sáv egybefonódód jelzéseit követve K-i irányba indultunk tovább (34. kép).

Átbukva a hegy K-i lejtőire kezdetben még egy békésen, szintben haladó szekérutat követtünk, mely fehér nyírfák keskeny sávja mentén haladt, két oldalról sűrű fenyvesekkel körülvéve. Idővel aztán lendületbe jött a terep és rövid időre tempós lejtmenetbe csapott át, ami egészen egy széles erdőirtás határáig tartott. Ott egy lélegzetvételnyi időre újfent normalizálódtak a viszonyok, és egy kicsit rápihenhettünk a második hullámra, ami hamarosan meg is érkezett. A poros földút újra lendületet véve ismét magas fenyőfák sötét rengetege között kanyarogva bukott alá, melyen nekiiramodva kisvártatva egy keskeny betonútra értünk le. Néhány méterre a műúttól bukkantunk rá a Hörmann-forrás bővizű kútjára, mely kifolyója ez alkalommal is ontotta magából a frissítő vizet (35-36 kép).

Miután kortyoltunk néhányat a hűs forrásvízből visszatértünk a betonra és a kék háromszög - kék kör - kék kereszt hármasát követve a közeli Hármashatár-hegyi parkolóig sétáltunk. Ott búcsút intettünk a műútnak és már csak az egyedüli kék háromszöget követve ÉK-felé fordultunk. Néhány száz méter erejéig fák között gyalogolva átvágtunk egy sűrű erdőfolton, melynek túloldalán a nyitott gerinc vonala mentén kanyargott tovább utunk, gyönyörű panorámától kísérve (36. kép)

A szélben lengedező száraz füvek és kiterjed tarvágások némileg kiessé varázsolták a tájat, viszont ennek köszönhetően már távolról kiszúrtuk következő ellenőrzőpontunkat. Messze előttünk ugyanis a Kendig (726 m) csúcsa magasodott, melynek tetejében egy meteorológiai állomás tornya integetett felénk, jelezvén, hogy lassan készíthetjük itinerjeinket. Azonban mielőtt elértük volna a kitűzött célunkat, következhetett egy kis hullámvasút, azaz előbb lekocogtunk egy rövid, de lendületes lejtőn, majd annak aljából rögvest kapaszkodhattunk is fel a Kendig Ny-i lejtőin. Felfelé menet csodálkozva figyeltük, hogy mennyire letarolták az É-i oldal erdőségeit, melyekre már csak néhány száraz facsonk emlékeztetett. Kicsit jobban szemügyre véve a pusztítást és az ennek "köszönhetően" feltáruló kilátást kimerészkedtünk néhány kiugró kőszikla szélébe, melyek csalogatóan nyújtózkodtak a meredek emelkedő szélében (37-38. kép).

A nézelődést követően visszatérve már nem kellett sokat gyalogolni a pontig, és pillanatok alatt fel is érkeztünk a már említett meteorológiai állomás épületéhez, melynek kerítésén újabb bóját találtunk (39. kép).

Miután feljegyeztük az aktuális kódot ismét útra keltünk a kék háromszög mentén, melyen előbb a hegycsúcsot megülő, gyér erdőfolton keresztül megkerültük a létesítmény, majd a fák közül kilépve a kopasz gerincen végigszaladó földúton folytattuk tovább a túrát, ÉK-i irányba (40. kép). 

A letarolt, kies vidéket hamar hátunk mögött hagyva visszatértünk az erdőbe, ahol a fenyők és tölgyek határmezsgyéjén lavírozva kitartóan követtük enyhén hullámzó, keskeny ösvényünket. Szinte észrevétlenül túljutottunk a Kopasz-Kendig (708 m) csúcsán, majd katonai épületek betonmaradványi mellett siklottunk el, míg végül egy lendületes lejtőn ereszkedve egy kopott műútra értünk le (41-42. kép). 

A szebb napokat látott aszfaltcsík kígyózó vonalát követve abszolváltunk néhány elnyújtott kanyart, majd az utolsó balosnál hirtelen csatlakozott hozzánk jobbról a piros kereszt jelzés, melynek kíséretében kisvártatva megérkeztünk a turistautak csomópontjában álló Vörös-kereszthez (43. kép).

Ott átnyergeltünk a kék sávra, melyen továbbra is ÉK-felé tartva haladtunk előre hangulatosan hullámzó erdei utakon. Minimális szintkülönbséget letudva szinte észrevétlenül meghódítottuk az Irány-hegyet (662 m), majd egy békésen ereszkedő, keskeny ösvény vonalát követve meg sem álltunk egészen odáig, míg meg nem közelítettük Óház-tető csúcsát. Ott elvileg ismét jelzést kellett volna váltanunk és a zöld sáv mentén folytatni a túrát, azonban mi egy rövid kitérő erejéig maradtunk a kéken és néhány méteres kapaszkodásba kezdtünk a hegytető irányába (44. kép).

Azt hiszem abszolút megérte ezt a szelektív etapot beiktatni a program, hiszen felérve a csúcsra szinte mellbe vágott minket a hegytetőt elfoglaló robusztus kilátó tekintélyt parancsoló látványa, mely büszke kőfalai egy kis lépcsőzésre csalogattak minket (45. kép).

Felkapaszkodva a kilátótorony tetejébe, gondolom, mondanom sem kell, de varázslatos kilátás fogadott minket. A nem is oly távolban szépen kivehető volt Kőszeg szélesen terpeszkedő városa, míg az ellenkező irány felé fordulva a Kőszegi-hegység belső vonulatait csodálhattuk meg (46-47. kép).  

Miután beteltünk a csodálatos látvánnyal leereszkedtünk a fellegvárból és a korábbi kereszteződésig visszasétálva felkerestük a zöld sáv jelzést. Ezen a szakaszon egyébként igen sok "ellentúrázóval" is szembetalálkoztunk, ugyanis nagyon tehetségesen erre a napra szervezték a "Kubát Hugó Emléktúrát" is, melynek egyik ellenőrzőpontja az Óház-tetőn volt. Szerencsére azonban nem érintettük túl hosszan egymás útvonalát, hiszen mi a K-i irányba tartó zöld sáv szűk ösvényén rögvest lendületes ereszkedésbe kezdtünk. Jó 300 méter múlva aztán egy keskeny műútra értünk le, ahol búcsút intettünk az egyenesen továbbnyargaló jelzésünknek, és helyette inkább balra fordulva a kanyargós aszfaltcsíkon maradtunk. Kellemes, napsütötte tavaszi erdőben sétálva jódarabon követtük a műutat, egészen a Kincs-pihenőig, ahol egy apró faház szomszédságában vár ránk újabb ellenőrzőpontunk (48-49. kép),

Rövid pihenőt követően, egy újabb pecséttel gazdagodva búcsút intettünk a pontnak és mintegy 200 métert megtéve visszasétáltunk a műúton, egészen kék kör Ny-nak forduló leágazójáig (50. kép).

Felvéve új jelzésünk fonalát egy elnyújtott, enyhén meredek kaptatónak gyürkőztünk neki, melyet hamar leküzdve kereszteztük a gerincen futó kék háromszöget. Átfordulva a Ny-i lejtők békésen ereszkedő földútjára egy jódarabon kényelmesen haladtunk előre a körülölelő tágas erdőségek hatalmas fái között, mígnem a kék kör váratlanul egy éles jobb kanyart véve meredek ereszkedésbe csapott át. Nekiiramodva a hirtelen ereszkedő ösvénynek gyors kereszteztük a néhány méterrel lejjebb kígyózó műutat, majd rögvest bevettük magunkat a Hét(vezér)-forrást körülölelő, meredek falú völgyoldalak közé. Azonban mielőtt megcsodálhattuk volna a festői környezetben fekvő forrást, néhány méterrel feljebb egy romos laktanya színes falai csalogatta magához tekintetünket (51. kép).  

Csak néhány pillanatot szántuk csupán a kopott katonai létesítményre, hiszen a hely fő látványosság nem az volt. Vele átellenben, és pár méterrel lejjebb ugyanis már a gyönyörű szépen kiépített forrás (Országos Kéktúra igazolópont), valamint annak erdei pihenője fogadott minket, ahol nem mellesleg 6. ellenőrzőpontunkat is megtalálhattuk. Miután letudtuk az adminisztráció kötelező köreit kicsit adóztunk a magával ragadó hely szépségének is, és a bő vízzel folyó forrás fehér oszlopokkal díszített kifolyójához átsétálva megtöltöttük kulacsainkat a hűsítő nedűből (52-55. kép). 

Ezt követően nehéz szívvel ugyan, de ismét útra keltünk és a lustán emelkedő, poros úton visszakapaszkodtunk a nem is oly régen keresztezett műútig, melynek szélében rögvest rábukkantunk legújabb jelzésünkre, a piros Alpannónia út személyében (56. kép).

Az aszfaltot elhagyva rögtön jöhetett egy átmozgató, kissé combos emelkedő, melyen néhány métert kapaszkodva rövidesen egy széles földútra fordultunk rá, ahol már a zöld sáv is mellénk szegődött. Az erdőirtásos, meredek hegyoldalban ezután jódarabon szintben haladtunk tovább, kitartóan Ny-i irányba kanyarodva, miközben fáktól nem zavartatva hosszasan csodálhattuk a Kőszegi-hegység környező vonulatait (57-58. kép).

Végül aztán csak hátunk mögött hagytuk a napsütéses, nyitott szakaszt és betértünk a fák közé, ahol még egy rövid darabon követtük a jól járható, kényelmes földút vonalát (59. kép).

Majd a Zeiger-nyereghez érve, mintha egy éles metszéssel elvágták volna a terepet, a széles erdei út mentén haladó jelzésünk hirtelen meredek lejtmenetbe fordult át. Néhány kisebb pihenő szakasztól eltekintve lényegében meg sem álltunk a Szikla-forrás fölé magasodó hatalmas sziklatömbig, melynek közepén egy aprócska Mária szobor bújt meg szolidan (60-61. kép)-

A monumentális kődarabtól néhány méterrel arrébb, a már említett Szikla-forrás apró kifolyóját is megtaláltuk a vastag levéltakaró alatt, melynek fatáblájáról kellett leolvasnunk 7. pontunkhoz tartozó kódot, azaz a helyhez tartozó magasságadatot (62-63. kép).

Amint feljegyeztük a kívánt számokat búcsút intettünk az eldugott kis völgybevágásnak és ismét útra keltünk. Néhány méter után szinte rögtön kiértünk a magas fák oltalmából és egy kiterjed erdőirtáson átszaladó szekérút mentén gyalogoltunk tovább. Rövid idő múltán élesen balra kanyarodott jelzésünk, és egy kisebb emelkedővel megbirkózva kisvártatva egy széles földútba csatlakoztunk be (64. kép).

Felvéve a poros út csapásirányát folytatódott tovább hullámvasutazásunk, hiszen rövid gyaloglást követően már egy újabb vízfolyás keskeny völgyébe ereszkedtünk le, hogy azon átkelve szinte rögtön nekivágjunk a szemközt tornyosuló meredek hegyoldalnak. A combos kaptatók láttán kissé megrémültünk, de szerencsére a csúcstámadás ezúttal elmaradt, és félúton jobbra fordulva már szintben haladtunk tovább. Klasszikus eredi utat taposva nyíl egyenesen haladtunk ÉNy-i irányba, míg el nem értünk egy keskeny műutat, mely egy éles hajtűkanyarral D-felé fordított minket. A kopott aszfalton aztán hamarosan elsétáltunk egy méretes emlékkő mellett, majd a fák közül kiérve felragyogtak előttünk a Stájer házak fehéren izzó falai (65-66. kép). 

A hangulatos házak között nyújtózkodó magas harangláb irányított minket következő pontunk felé, ugyanis a vele szemben található villanyoszlopról kellett leolvasnunk aktuális igazolókódunkat (67-68. kép).

Miután begyűjtöttük az igazolást ismét felkerekedtünk, és a zöld sáv jelzésünkhöz idő közben csatlakozó kék sávval karöltve hátunk mögött hagytuk a zöldellő domboldalt. Egy rövidke szakasz erejéig még a keskeny aszfaltút felszínét koptattuk, majd a Stájer házak határától nem messze balra fordultunk egy poros földútra. Ezzel lényegében meg is kezdődött, az igen hosszúra nyúló hegymenetünk, melynek végső állomás majdan Írott-kő lesz, de ennyire azért ne szaladjunk előre. Felfelé kaptatva bő 100 méter után kereszteztük az imént hátrahagyott műutat, majd egy széles erdőirtás mellett elsétálva kisvártatva betértünk az erdőbe. Ott aztán magas szálfák között kanyarogva majd 1 kilométeren át küzdöttünk a kitartóan emelkedő hegyoldallal, melynek szűnni nem akaró kaptatója igencsak próbára tett minket (69. kép).

De sikeresen vettük ezt az akadályt is, és amint kiértünk egy újabb műútra, hirtelen már újra a Hörmann-forrásnál találtuk magunkat, melynek hűsítő vizéből természetesen most is kortyoltunk néhányat (70-71. kép).

A forrással egy időben be is zárult a kör, ami azt jelentette, hogy ettől kezdve új felfedezni valók (elvileg) már nem vártak ránk. Ugyanis a túra útvonalát egy lufi formának kell elképzelni, melynek fejrészén (Hörmann-forrástól - Hörmann-forrásig) most értünk körbe, és ezt követően már ugyan azon az útvonalon jutunk vissza Gyönygöysfaluba, mint amerről jöttünk. 
Így rövid pihenőt követően folytatódhatott tovább a kék sáv - zöld sáv közös szakaszán nekilóduló, több hullámban támadó meredek hegymenet Írott-kőig, amelyen délelőtt még oly vidáman robogtunk lefelé. A combos emelkedők közé beékelődött hosszabb-rövidebb sík szakaszoknak köszönhetően azért annyira nem volt megerőltető a hegymászás, így felfelé is jutott idő bőven a nézelődésre. Bár idő közben az ég is beborult kissé, de a sűrű fenyvesek vonalát megtörő erdőirtások felett még így is jó messzire el lehetett látni. A Hörmann-forrástól tartó, majd 2 km-es hegymenet végeztével aztán ismét meghódítottuk Írott-kő 882 méter magas csúcsát és újfent visszatértünk a csodálatosan szép kilátó előtti tisztásra (72. kép).

A pontban ezúttal is hosszasan időztünk még egyszer, utoljára kiélvezve a hely varázást, majd a közeli fenyvesbe bevéve magunkat szép kényelmesen elindultunk visszafelé, az ismerős kék sáv - piros sáv egybefonódó jelzésen. A hosszasan ereszkedő úton kicsit felgyorsulva azért vitt előre minket a lendület rendesen, így viszonylag hamar leértünk a két jelzés elágazójáig. Ott azonban, ahelyett, hogy a piroson maradva visszaindultunk volna korábbi útvonalunkon, inkább egy kicsit megfűszerezve a túrát újabb szelektív kitérőt csaptunk hozzá aznapi kvótánkhoz. Ragaszkodva az ÉNy-felé forduló kék sávhoz rövidesen egy hangulatos erdőkkel borított, meredek falú völgyoldalban fordultunk be, ahol pár száz métert követően átnyergeltünk a kék körre. Kalandozásunk célja az Ebenspanger-forrás, illetve a tőle nem messze eredő Tündér-forrás kettőse volt, melyeket hamarosan meg is találtunk jelzésünk ösvénye mellett, vastag levéltakaró alatt megbújva (73-74. kép).

Ha már lúd, legyen kövér alapon még tovább merészkedtünk az egyenesen D-i irányba tartó ösvényen, egészen a Gyilkos-szikla csipkézett sziklafaláig, melynek csupasz falai vészjóslóan magasodtak ösvényünk fölé. Rögtönzött kitérőnket követően végül elégedetten kanyarodtunk vissza egészen a piros sáv jelzésig, melynek széles földútjára térve már ismét a hivatalos úton haladtunk tovább. De ezúttal sem ragaszkodtunk hozzá túl sokáig, hiszen a jobb kéz felől hamarosan felbukkanó piros kereszt újabb kísértésre csábított minket. Engedelmeskedve hát hívó szavának nekilódultunk a hirtelen ereszkedő sövényének, mely egy meredek hegyoldalakkal körülvett mély völgybe bukott alá (75. kép).

Rövid ereszkedést követően hamarosan a piros kör ösvény nélküli jelzéseire bukkantunk, melyet követve bevettük magunkat a susnyásba. Kidőlt fák és szederbokrok között utat törve végül siker koronázta erőfeszítéseinket és rábukkantunk a Szénégető-kút kissé eldugott, mohás köveire (76. kép). 

Miután búcsút intettünk az épphogy csak csordogáló forrásnak, visszatértünk a piros kereszt keskeny ösvényére és tovább ereszkedve rövidesen szembetalálkoztunk a völgy fő nevezetességével, azaz az Apostolok fájával, melynek jellegzetes, égnek meredő 12 ága (vagy talán kicsit kevesebb, mivel az idő vas foga kicsit megtépázta szegényt) büszkén nyújtózkodott az ellaposodó út mentén (77-78. kép).

A különleges faformációt hátunk mögött hagyva megtettünk még néhány métert a völgyben, majd a piros keresztünk balra fordulva hirtelen nekitört a brutálisan emelkedő völgyoldalnak. Úgy tűnt, hogy extra kalandozásainkért egy csomagban nyújtják be a számlát, mert talán az egész nap legkeményebb terepén kellett felkapaszkodnunk a mély völgyből, és, ha mindez nem lett volna még elég, akkor ott volt az útra hullott rengeteg favágási törmelékek, mely tovább nehezítette dolgunkat. De azt kell, hogy mondjam hősiesen tűrtük a megpróbáltatásokat, sőt! Felérve a fejünk felett húzódó széles földútra meg sem álltunk, hanem a hegymenetet továbbfolytatva egészen az Asztal-kő (725 m) csúcsán található, különös formájú sziklatömbig kapaszkodtunk fel (79. kép).

Fent, mint aki jól végezte dolgát pár perc erejéig leültünk a kellemesen simogató napsütésben, kipihenve az iménti küzdelmet, majd miután összeszedtük magunkat ismét felkerekedtünk és pár méternyi ereszkedést követően újra felvettük a DK-felé tartó piros sáv fonalát. Több száz méteren át a már jól ismert földutat követtük, egészen, míg jelzésünk egy keskeny ösvényre váltva le nem tért jobbra, és a Szerdahelyi-patak völgye fölé magasodó meredek hegyoldal gerincén végignyargalva hosszas ereszkedésbe nem kezdett. A poros, néhol kissé köves csapáson lendületesen ereszkedve hamarosan felbukkantak bal kéz felől reggel már megcsodált szürke sziklatömbök tépett falai, melyeket megkerülve egészen a Hosszú-völgy aljába ereszkedtünk le (80. kép).

Az ereszkedő délutáni Nap megvilágításában kissé más szemszögből is megcsodálhattuk a vadregényes völgy gyönyörű szép kanyarulatait, melynek vibráló tavaszi színei élettel töltötték meg a meredeken hullámzó hegyoldalakat. Szerencsére jó hosszan élvezhettük a hely vendégszeretetét, bár az enyhén ereszkedő földutat követve egyre jobb tempóban haladtunk lefelé a völgyben. A jobb kéz felől csendesen csordogáló kis vízfolyást mindvégig mellettünk tudva rövidesen ismét feltűnt előttünk a Péterics-forrást rejtő, sötét fenyves, majd azon túljutva már nem kellett sokat gyalogolnunk és a sűrű erdő vigyázó szemeitől kísérve visszatértünk Velem határába (81. kép).

A keskeny földutat hamarosan aszfaltra cserélve szép fokozatosan leereszkedtünk a Kossuth utca hangulatos hétvégi házai közé, melyek előtt elsétálva lassacskán búcsút vettünk a Hosszú-völgy végtelen erdőségeitől (82-83. kép). 

Az utca végéhez érve aztán átvágtunk az öblös buszfordulón, majd rutinosan tovább a Rákóczi utcán, ahol rövidesen újfent megcsodálhattuk a Hősök Kapujának fehér tornyát. Onnét már csak néhány métert kellett sétálnunk és hamarosan megpillantottuk az út szélén megbújó Pittyes kocsmát, mely régi/új ellenőrzőpontunkat látta vendégül (84-85. kép).  

Bélyegzést és némi pihenőt követően elhagytuk a helyi vendéglátóipari egységet, majd a sárga körút jelzést követve kibújtunk a házak közül, és egy széles réten átvágva vettünk búcsút Velem idilli kis településétől (86. kép).

A zöldellő rétet hátrahagyva rögvest betértünk az előttünk elterülő, alacsony erdő fái közé, melyek között kanyarogva kitartóan K-felé gyalogoltunk. Azonban csak rövid ideig élveztük a szellősen sorakozó fák vendégszeretetét, ugyanis utunk hamarosan újfent nyílt terepre ért, és egy száraz mező szélében nekilódulva szép lassan már a Zsáper-hegyre kapaszkodtunk fel. A békésen hullámzó hegyoldal lankás dűlői között aztán kövér szántók és apró gyümölcsösök adták tudtunkra, hogy már Kőszegszerdahely határában gyalogolunk (87. kép).

Akárcsak reggel, úgy ezúttal is csak villámlátogatást tettünk a település D-i részében, ahol néhány épület között átbújva ismét hozzánk csapódott a piros sáv jelzés. Tartva a K-i irányt pillanatok alatt hátunk mögött hagytuk Kőszegszerdahelyet és egy kisebb, vadvirágokkal teli erdőfolton keresztülvágva rövidesen a falu K-i határában húzódó, széles tisztáson vezetett át jelzésünk. A rövid nyitott szakaszon lélekben már a túra utolsó, komolyabb emelkedőjére készítettük fel magunkat, aminek jó 300 métert követően nyomban neki is fogtunk. Ugyanis bevéve magunkat az erdőbe már az Irtás-hegy csúcsáig tartó hosszú, combos hegymenetnek gyürkőztünk neki, melynek igazán durva szakasza annak utolsó 150-200 méterén várt minket. Átbukva a hegytetőn aztán rövidesen vettünk egy éles bal kanyart, majd klasszikus eredi utakon kanyarogva egészen a Négyes kereszteződésig sétáltunk, ahol elméletileg utolsó ellenőrzőpontunk várt volna minket. Azonban csak a reggeli bóját találtuk ott (mint később megtudtuk az újat tévedésből rossz helyre vitték ki), így továbbállva még jó darabon a sűrű erdőben kígyóztunk előre. Kilépve a fák oltalmából hirtelen hosszú szőlősorok és gyümölcsösök vették át a magas, szálas óriások helyét, ami egyben azt is jelentette, hogy már a Csömöte-hegy pincesorán jártunk. Rövidesen fel is bukkant előttünk a hegytetőt megülő, jellegzetes fakilátó büszke tornya, amely mellett elsétálva már lefelé robogtunk a hegyről lendületes ereszkedésbe kezdő betonút vonalát követve (88. kép).

A nagy ívben balra forduló műútról letérve visszakanyarodtunk a széles szántóföldek határába, ahol a hosszú egyenes mentén nyargaló szekérutat követve pillanatok alatt vissza is érkeztünk túránk kiinduló állomására a Holdfényligethez, melynek központi épületéhez sietve gyorsan becsekkoltunk a célba (89. kép). 

Ledobva hátizsákjainkat természetesen még átvettük a túra teljesítéséért járó oklevelet és a pofás kis kitűzőt is, majd egy pohár tea mellett megvitattuk aznapi élményeinket. Jó szívvel emlékeztünk vissza a túra eseményeire, hiszen egy nagyon élvezetes és csodálatosan szép napot tudhattunk magunk mögött, ami magába sűrítette a természetjárás minden báját. A táj szépségét úgy érzem, nem kell még tovább ecsetelnem, hiszen a fenti beszámolóban már hosszasan dicsértem annak látnivalóit, de azért az Írott-kő meghódítását külön kiemelném, amely hatalmas élmény volt. Az útvonal egyébként rendkívül jól eltalált volt, még a hosszú ismétlődő szakasz ellenére is, hiszen igen változatos helyekre kalauzoltak el minket a szervezők, amely során egy jó nagy szeletet kihasíthattunk a Kőszegi-hegységből. Szolgáltatást tekintve különösebben azért nem erőltették meg magukat vendéglátóink, mert kaptunk ugyan egy korrekt itinert, de azon kívül egy zacskó ropi és egy pohár tea volt az össz felhozatal az 55 km alatt, ami valljuk be nem túl sok. A szolgáltatás hiányát némileg kompenzálta a kedves pontőrök segítőkész hozzáállása, illetve az, hogy a Kőszegi-hegység forrásokban igen gazdag, így a folyadék utánpótlás lényegében megoldott volt. De igazából a szolgáltatás érdekelt minket a legkevésbé, hiszen a vadregényes vidék sokkal inkább lekötött minket, melynek rögtön rabjai lettünk. Nincs mese, jövőre mindenképp vissza kell térnünk ide. Köszönet a fantasztikus túráért!