2016. január 9., szombat

Télies Mecsek 35

Helyszín: Mecsek
Táv: 36,1 km
Szint: 1385 m
Időpont: 2016.01.09.
Rajthely: Pécs


Kifejezetten autentikusra sikeredett a 2016-os évet elrajtoltató túra itt lent a Mecsekben, hiszen a "Télise Mecsek 35" idén már nem csak a nevében idézte meg leghidegebb évszakunk főbb jellemvonásait. A környező hegyeket fehér lepelként beborító, tetemes hó mennyiségnek köszönhetően ugyanis, egy ízig-vérig téli túrban részesülhettek azon bátor természetjárók, akik a teljesen feleslegesnek bizonyuló riogatások ellenére nyakukba vették a környező vidéket. Én személy szerint már nagyon vártam, hogy ismét a frissen hullott, ropogó hó súlya alatt görnyedező Mecsek hegy-völgyeit járhassam, melynek páratlan bájait sajnos egyre ritkábban áll módunk megcsodálni. Ezért érthető módon felfokozott izgalommal érkeztünk meg ezen a hűvös téli reggelen a helyi túrázó berkekben régóta ismerősen csengő Teca Mama vendéglőjébe, ahol az egyenlőre még családias mezőnyhöz csatlakozva hamarjában túlestünk az olajozottan működő rajtprocedúrán (1. kép).
Tényleg pikk-pakk megvoltunk mindennel, így miután átbogarásztuk az útravalóul kapott, kompakt és kifejezetten igényes itinerünket (melynek a korábbi verziókhoz képest letisztult és jól követhető formája nekem most tetszett a legjobban) rögtön a túra elején sikerült nekivágnunk a 35-ös távnak. Aznapi, hosszú menetelésünk kezdetén gyorsan fejest ugrottunk az előttünk tátongó Éger-völgy vadregényes vonulatai közé, ahol rövid gyaloglást követően elhaladtunk az Éger-völgyi-tó és a mellette gubbasztó, igényesen rendbe szedett tűzrakóhely mellett, majd nem sokra rá a lecsiszolt, vörös homokkövek között bukdácsoló kis patakon átkelve nekigyürkőztünk az Éger-tető messzire nyújtózkodó, meredek ejtőinek (2. kép).  
A zöld sáv lustán masírozó ösvénye mentén tekeregve szép komótosan felküzdöttük magunkat a hegyoldal felsőbb régióiba, ahol egy nagy ívű kanyar mentén egészen a Mohosi-kis-kút hókupac alatt rejtőzködő támfaláig sétáltunk. A kifolyóból rendületlenül csordogáló, jéghideg forrásvíz dallamos csobogásától kísérve ráfordultunk az Éger-tető felé törő jelzésünk utolsó hullámára, melynek rövid, de intenzív kaptatójával viaskodva rövidesen megközelítettük a hegytetőt. Azonban mielőtt a kopasz fák szellősen sorakozó óriásai közt kacsázva elértük volna a csúcson pöffeszkedő, tágas tisztás szélét, búcsút intettünk zöld sáv jelzésének és a zöld kör mentén újabb kihívások után kutatva a Jakab-hegy felé vettük az irányt (3. kép). 
Az Éger-tető meghódítását követően egy rövid időre valamivel barátságosabb arcot öltött körülöttünk a terep, melyen könnyed emelkedőkkel hangolódtunk az első ellenőrzőpontunkat felvezető komolyabb erőpróbára. A Ny-felé törő, klasszikus erdei utak vonalát követve idővel aztán elkerülhetetlenül szembesültünk is a hullámokban támadó, egyre combosabbá váló kaptatók egyvelegével, melyek hófödte, csúszós felszíne valóban embert próbáló feladatnak bizonyult. De azért kitartóan küzdöttünk magunkat előre a néma erdő vakítóan fehér szőnyegét taposva, így erőfeszítéseinket végül jutalom koronzta. A Nyugati-Mecsek legmagasabb hegyét magunk alá gyűrve felértünk a Jakab-hegyen trónoló fennsík széles rétjére, melynek szélében található kilátó és esőbeálló egybeforrt kőfalainak tövében fogadott minket a hőn áhított ellenőrzőpontunk (4-5. kép).    
Amint begyűjtöttük első pecsétünket (na megy egy csokit) a túrán, ráérősen keresztülszeltük a nyitott tisztást, hogy a Pálos-kolostor romjainak néma falai közé veszve kicsit átjárjon minket a hely szelleme. A vörös homokkő szabályos alakzatokba rendezett formái lángoló labirintusként emelkedtek ki a fehér hó tengeréből, melyek kontrasztos látványa igazán lenyűgöző látványt nyújtott a színtelen, kopár erdő ölelésében (6. kép).
Miután sikerült betelni a látvánnyal visszatértünk túránk folyamához, és a rét szélben régi ismerősként köszöntöttük a zöld sáv jelzést, melyet felnyalábolva nyomba az erdőbe vesztünk. A göcsörtös fák és bokrok karmaitól cibálva hamarjában nekilendültünk a hegytetőről lerohanó, vad lejtőknek, melyek mentén É-felé törve csakhamar szembetalálkoztunk a Dél-Dunántúli Piros Túra jelzésével. Rövid ideig a két jelzés fonódó kettősét követve átkeltünk a Rákos-patak sekély vízfolyásán, majd egy combosabb emelkedőnek nekifeszülve a Szuadó-völgy fölé magasodó Körtvélyesi-hát felé kapaszkodtunk tovább (7. kép). 
Lendületből abszolválva az akadályt hamar a kaptató tetejében találtuk magunkat, ahol a volt Petőcz-akna felé tovasiető pirostól érzékeny búcsút véve ragaszkodtunk É-i csapásirányunkhoz, és a továbbiakban már csak az egyedüli zöld sáv útmutatását követve nyargaltunk végi a széles gerincút latyakos, sáros nyomvonalán (8. kép).
Az inkább küzdelmes, mint látványos etapot igyekeztünk minél hamarabb magunk mögött tudni, így szaporázva lépteinket hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy az egyenletes terep vad hirtelenséggel ereszkedni kezdett, mígnem egy bátor fejesugrással egészen az Orfűre vezető, kanyargós műútig bukott alá. Csatlakozva a rideg aszfaltcsíkhoz mi is a közeli település felé vettük az irányt, melynek csalogató látványa igyekezett kibontakozni az út menti, kopasz fák élettelen koszorújából (9. kép).
Egészen az abaligeti elágazásig baktattunk a műút kemény felszínét koptatva, ahol a sárga sáv jelzéssel karöltve letértünk jobbra az erdőbe, és egy vad csikóként vágatót ösvényt meglovagolva rövidesen már Orfű házai között bukkantunk elő ismét. A takaros porták között ereszkedő utcák ritmusát felvéve (helyenként igazi jelzésdömpingtől övezve) hamar keresztülfűztük magunkat az idilli település útvesztőin, hogy rövidesen az erdő szélében őrködő Mecsekháza népszerű túrabázisán pihenhessünk meg 2. ellenőrzőpontunkon (10-11. kép).
A pontban pecsét, finom, meleg tea és persze az elmaradhatatlan gag, azaz téli fagyi volt jutalmunk a hősiesen gyűjtögetett kilométerekért. Amint rövid pihenőnk alkalmával kifújtuk magunkat, ismét felvettük túránk fonalát és a rét fölé magasodó hegyoldalnak nekirontó bicikliút kalauzolása mellett mi is továbbálltunk. A kitartóan emelkedő, helyenként 10%-os emelkedőket ostromló út mentén roham tempóban kapaszkodtunk táj fölébe, miközben farkasszemet néztünk az Orfű fölé tornyosuló Balázs-hegy zömök masszívumával (12-13. kép). 
Majd 1 kilométernyi küzdelmet követően végül elengedtük a keskeny bicikliút kezét, és a sárga kereszt sáros földútba áthajló csapására átnyergelve kicsit extrémebb körülmények között folytattuk tovább elnyújtott kapaszkodásunkat. A helyenként csobogó kis patakká duzzadó, olvadék hó latyakját kerülgetve azért idővel lecsendesedett talpunk alatt a terep, és egy murvás erdészeti út könnyed vonala mentén egészen a Száraz-kúi pihenő elágazásáig gyalogoltunk, ahol nagy meglepetésünkre már 3. ellenőrzőpontunk köszöntött minket. Az itiner alapján csak Büdös-kútnál vártuk volna a pontot, de gondolom a hó helyzetre való tekintettel kényszerültek feljebb húzódni a tervezetnél. No, de gond egy szál se! Örömmel fogadtuk ott is a pecsétet, no meg pár szem datolyát, majd az erdő mélye felé véve az irányt felszívódtunk a komor fák rengetegében (14-15. kép).
A ponttól távolodva nem telt bele sok idő, és egy széles erdei út könnyed felvezetőjét követően hamarosan megmásztunk egy lomha hegyoldalt, melyen átbukva már  a fehér köntösébe burkolózott Büdös-kút fogadott minket tárt karokkal (16-18. kép).
A festői tisztáson keresztül vágva nyomban elsuhantunk a magas fenyőfák suhogó lombjai alá húzódó kulcsosház fehér falai mellett, majd a Dél-Dunántúli Kéktúra nyomvonalához csatlakozva már megint csak felfelé vezetett ösvényünk. A kék sáv hosszúra nyúló, rapszodikus hullámvasútjának első állomásaként felkapaszkodtunk a Büdös-kúti völgyet közrezáró, meredek hegyoldalak közül, hogy a lapos hegytetőn átbukva egészen a magányos Erdei-keresztig szálljunk alá (19. kép).
A Vágotpusztára tartó, széles földút mellett őrködő sárga fakeresztet elérve átmenetileg megtört lendületes ereszkedésünk vonala, de csupán csak addig, míg kék sáv jelzésünk egy gyors jobb-bal kanyarváltást követően már nyargalt is tovább lefelé, egy széles völgy irányába. Tartva hát annak útmutatását alávetettük mi is magunkat az erdő mélyébe, hogy pár száz méternyi ereszkedést követően, egy éles váltással már újfent meredek emelkedőkkel viaskodjunk. A szűnni nem akaró hullámzásban ezt követően kereszteztük a Mecseki Zöldtúra nyomvonalát, majd az egymást váltó kaptatók és lejmenetek kusza egyvelegében egészen a Nagy-Mély-völgy D-i bejáratáig bukdácsoltunk tovább (20-21. kép).
Ott balra fordulva a piros sáv jelzésen nyomban engedelmeskedtünk a lenyűgöző adottságokkal megáldott völgyvonulat csábításának és az eleinte még csak lomhán ereszkedő jelzés mentén É-felé vettük az irányt. Egyre inkább belemelegedve azonban rövidesen már vad vágtában nyargalva buktunk alá a meredek lejtők ölelésében, egészen addig, míg a Kánya-forrást elérve el nem halt jelzésünk lendülete, egyszer, s mind megérkeztünk a vadregényes völgy aljába (22-24. kép).  
Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a meredek hegyoldalak közé szorult, szűk völgyben, úgy építettük fel egyre meghittebb kapcsolatot a szorosan az ösvényünk mellett bukdácsoló patakkal, mely sötét villámként hasított belé a fehér táj mozdulatlanságába. A végén már olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy konkrétan a patakmeder szélében szökdécselve érkeztünk meg a Petnyák-völgy bejáratához. ahol a zöld sávra átnyergelve K-felé fordultunk (25-26. kép). 
Egy kitaposott ösvény keskeny nyomvonalát követve hamar elsuhantunk a völgy aljában rejtőzködő Cikó-forrás mellett, majd rövid gyaloglást követően megérkeztünk az Ágnes-vízesés lenyűgöző természeti képződményéhez (27-29. kép).
A lélegzetelállító jelenség szépsége előtt adózva néhány méterrel el is hagytuk a kijelölt ösvényt, hogy a fagyott jégcsapok szorításából szabadulni igyekvő zuhatag mellé leereszkedve közvetlen közelről is megcsodálhassuk a pazar látványt (30. kép).
Visszakapaszkodva a zöld sávra eztán is tartottuk a K-felé kúszó jelzés könnyed csapását, mely az ég felé törő, magas fák alatt kanyarogva egészen a piros kereszt elágazójáig kalauzolt minket. Ott jobbra fordulva hamarjában megejtettünk egy rögtönzött patakátkelést, majd a lustán kapaszkodó jelzésen szép lassan befutottunk a Melegmányi-völgy fő nevezetességeként számon tartott Mésztufa-lépcsőkhöz, ahol már 4. ellenőrzőpontunk fogadott minket. A hivatalos köröket letudva nyomban magához csábított a különös hangulatú vízesés, melyet, így télvíz idején nem mindennapi formájában csodálhattunk meg, tudni illik teljesen be volt fagyva (31-32. kép). 
Amint kigyönyörködtük magunkat a fagyott lépcsők láttán, ismét felnyaláboltuk a piros keresztet és folytattuk tovább túránkat. Pályafutásunk azonban nem nyúlt túlságosan hosszúra a meredek lejtőktől ölelt völgyben, ugyanis, amint elsuhantunk az Anyák-kútja szépen kiépített forrása mellett, rövidesen kereszteztük a kék kör jelzését, mellyel kezdetét vette túránk egyik legmegerőltetőbb kihívása. Ugyanis a völgytől szabadulni igyekvő piros kereszt brutális kaptatókkal támadó emelkedőinek nekifeszülve, több, mint 1 kilométeren át viaskodtunk a csiga lassúsággal araszoló ösvényünk végtelenjével, mígnem hosszú-hosszú percek múlását követően valahogy csak felértünk a gerincen nyargaló Melegmányi út aszfaltjára (33. kép).
Átbukva a kihalt gerincúton következhetett aztán a féktelen száguldozás, avagy a lendületesen ereszkedő terep ritmusát tartva pillanatok alatt a Rábay-fa jelzésekben tobzódó csomópontjában találtuk magunkat. Mit sem törődve a színes forgataggal mi egyenesen suhantunk tovább a piros kereszt széles földúttá dagadó jelzésén, melyhez csapódva követett minket a piros sáv is. A szép lassan csituló terepen jó tempót diktálva fűztük keresztül magunkat a tágas erdőn, így nem sokkal azután, hogy a Kantavári-forrást elérve átnyergeltünk a piros sáv - zöld kereszt egybefonódó kettősére, rövidesen elszáguldoztunk a Kantavári romok alatt is, és a kopasz fák rengetegéből kiszakadva egy tágas erdőirtással néztünk farkasszemet (34-36. kép).
A kissé nyitottabb szakaszra érve aztán lendületből beleszaladtunk egy sunyin emelkedő hegyoldalba, mely hosszú és meredek kaptatójának tetejében már a közeli Tv-torony csalogató sziluettje kezdett kibontakozni (37-38. kép).
A csalogató közelségbe kerülő Misina hívószavának engedelmeskedve kicsit szaporábbra fogtuk lépteinket a letaposott hóban, így csakhamar túljutottunk az előttünk tornyosuló akadályon, melynek túlsó oldalán a Kis-rét nyugalma felett őrködő, hangulatos esőbeálló köszöntött minket (39. kép).
Ezt követően szigorúan ragaszkodva a piros sáv jelzéshez, rövidesen búcsút intettünk a zöld keresztnek, és a Misina elnyúló, É-i lejtőin keresztülvágva kitartóan haladtunk tovább Dömörkapu irányába. A szintben haladó, könnyed ösvényen minden gond nélkül keltünk át meredek hegyoldalon leszaladó sípálya, illetve szánkópálya kettősének nyitott tisztásain, melyek zavartalan panorámájának szélében a Hármas-hegy és a Zengő marcona alakzatai bontakoztak ki (40. kép). 
A piros jelzésünket végül egészen a Gyermekvasút dömörkapui végállomásig kísértük, ahol egy újabb jelzésváltást követően már a sárga sávon indítottuk meg utolsó, mindent elsöprő rohamunkat a Misina csúcsa felé (41. kép).
A jól ismert úton rutinosan lendültünk neki a hosszúra nyúló kapaszkodónak, melyen helyenként a csúszós hóval is megküzdve tőrtönk magunkat egyre feljebb a köves hegyoldalban, ahol idő közben újra megcsodálhattuk a Keleti-Mecsek távoli vonulatainak pazar látványát. Végül a sípálya épületének érintésével fordultunk rá a Tv-toronyhoz vezető célegyenesre, melyen csakhamar felértünk utolsó ellenőrzőpontunkhoz (42 kép).
Miután begyűjtöttük aktuális pecsétünket, K-felé fordultunk és a gerincen végignyargaló, sárga sáv népszerű ösvényének ritmusát felvéve nekilendültünk túránk utolsó etapjának. Gyors ereszkedés követően hamar túl is jutottunk a Misina és a Kis-Tubes között húzódó, lapos nyergen, ahonnét már az utóbbi hegyre felkúszó lomha sétányon araszoltunk tovább. Sorra érintve a helyiek körében oly kedvelt kirándulócélpontokat, előbb keresztülszeltük a Rotary-körsétány DK-i csücskét, majd nem sokra rá elhúztunk a Kis-Tubes kilátója mellett, míg végül némi hullámzást követően elértük a Tubes csúcsát megkoronázó János-kilátót is (43-45. kép).
A szürke, téli tájba beleolvadó kilátó kissé mogorván nézte végig, ahogy a sárga jelzésen  szó szerint tovacsúszkálva búcsúztunk a hegytől és egy kopott erdészeti út mentén egészen a turistautak szövevényes hálózatában fekvő Lapisig ereszkedtünk (46-47. kép). 
A hét vezérnek emléket állító tarka kövek mellett elsuhanva nyomban átkeltünk a Remeterét felé tartó műúton, majd ismét a fák közé veszve felvettük a zöld háromszög fonalát, melyen alig 500 métert gyalogolva a Sós-hegyi kilátó masszív kőóriásának lábánál találtuk magunkat (48-49. kép).
Ellenállva a csábításnak ezúttal nem kapaszkodtunk fel a magas toronyba vezető falépcsőkön, hanem a tovasiető zöld háromszögön lejjebb ereszkedve hamarosan átnyergeltünk a zöld keresztre, melynek lomhán ereszkedő ösvénye egészen Remete-rétig repített minket (50-51. kép).
A szokatlan módon teljesen kihalt Remete-rét némaságba burkolózó tisztását érintve D-felé fordultunk a piros jelzésen és könnyed ereszkedésbe kezdtünk a nemrégiben életre hívott Pro Silva tanösvénnyel karöltve. Ahogy jelzésünkből leágazva egyszer csak felbukkant a piros kereszt Kis-Mély-völgy felé siető jelzése, mi élesen Ny-felé fordultunk és egy átmozgató emelkedővel megérkeztünk Mecsekszentkút határába. Kilépve a téli erdő élettelen sűrűjéből hamar aszfaltra cseréltük keskeny ösvényünket és egy lendületes ereszkedéssel szálltunk alá egészen a Szentkút-forrás daliás téglatornyáig (52. kép). 
Megkerülve a néhány méter magas tornyot még egy rövid darabon kihalt hétvégi házak között osontunk tovább D-felé, mígnem az erdőbe visszatérve vad tekergőzésbe kezdett keskeny ösvényünk. Jobbára a felettünk húzódó Orfűi úthoz igazodva haladtunk a meredek hegyoldalakat ellepő fák útvesztőjében, ahol egyszer csak elsuhantunk a Rózsa-forrás mellett, majd a szédítően kanyargó piros jelzést hosszasan koptatva végül átkeltünk a kövér országúton és a Dél Dunántúli Piros Túra igazolópontját felkeresve ráfordultunk a Teca Mamához visszarepítő kerékpárút keskeny műútjára (53-54. kép).
Ezt követően már érdemi munka nem nagyon marad hátra, így szép lassan visszacsoszogtunk a monoton kerékpárút vékonyka szerpentinjén, egészen az Éger-völgy bejáratáig, ahol az ég felé nyújtózkodó Tv-torony látványával búcsúztunk remekbeszabott túránktól (55. kép).  

Persze azért Teca Mamához még be kellett ugranunk, hogy az egész napos fáradozásaink jutalmaként átvehessük oklevelünket és a teljesítés számával változó kitűzőt. Amint mindezzel megvoltunk, begyűrtük a szervezők kínálta finom virsliket is, majd miután kipihentünk magunkat, nagyszerű élményekkel gazdagodva térhettünk haza. Mert minden kétséget kizáróan ez egy nagyszerű nap volt, hála a túra rendezőinek, akik ezúttal nagyon kitettek magukért. Szerintem a remekül összeállított, pazar szépségeket rejtegető útvonal már önmagában garancia egy fantasztikus túrához, de, ha ehhez még hozzá vesszük, a minőségi szolgáltatást, remek itinert, és a kiváló hangulatot, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy "Télies Mecsek 35" egy igazán remek túra, köszönet érte!